Bernáth Dániel Mountain Mama című képciklusában a korábbi organikus, talált faágakból készült keretek témáját gondolja tovább. A koncepció fontos alappillére, hogy az alkotói folyamatban vannak olyan képalkotó elemek, melyek a művész alkotói szándékán kívül esnek, így azok esetlegességére kell hagyatkoznia. A baltával kettéhasított vakráma lécei az anyag belső törvényszerűségei szerint elrepednek a görcsök mentén. Két félre esnek, de azokat egymás mellé rendezve, felidézik korábbi ősállapotukat. Ez adja a keret konstrukciójának hullámzását, rajziasságát és megismételhetetlen egyediségét. Az elhasadt lécek hosszát és karakterét felhasználva alakít ki képi tömegeket, blokkokat. Új arányokat keres a szerkezet elemeinek, a nyugati festészet történetét meghatározó 'disegno' és a 'pittura' kérdéskörére reflektálva. A képiség alapvető feltételei, a vonal és a színfelületek közötti optikai és fogalmi feszültség foglalkoztatja. Ezeket a hatásokat szervezi össze absztrakt kompozíciókba, olyan képi minimumokat keresve, amelynek keretei között a létrejött munka ikonná szervesül.

Bernáth Dániel művészeti gyakorlatában már korábban is jellemző volt, hogy vonzódott a diptichon és triptichon kompozíciós elvhez, mint eszközhöz és témához. Az elmúlt egy évben ez az alkotói igény meghatározta a munkák méretét és koloritját. Az ösztöndíj elnyerését követően, a Mountain Mama sorozat nagyobb méretű (260x180 cm) fekete pályamunkáját két másik ugyanilyen méretű ikerpárjával kiegészítve hozta létre impresszív triptichonját. A vászon frontfelülete matt feketére festve, és a kép mélységének nyersen hagyott, alapozatlan vászon esztétikai minősége, valamint ennek a kettőnek az optikai kontrasztja képezte a képi alapfelvetést. Az egyetlen változó képi tényező a struktúra fizikai és vizuális tömegeinek, arányainak kialakítása. A képi kohézió és a kompozíciós eszköztár is szándékosan redukált, ennek ellenére a képi struktúrát meghatározó elemek karaktere, terjedelme és azok lehetséges variációinak száma végtelen.