Gosztola Kitti A jó fa, jó hely című sorozatát hat éve készíti. Az elektromos vezetékek terébe növő lombkorona érzéketlen és sokszor aránytalanul nagymérvű csonkolása nemcsak esztétikai probléma, hanem szinte minden esetben a fa lassú halálához vezet. A csonkolt fa körvonalát követi a fa saját anyagából készített keret és a formához igazodva metszett üveg, kiemelve a portrék torzó jellegét. A megörökített fák nemcsak egyedi önmagukat, de fajukat is képviselik, amire latin nevükkel ellátott réztábla emlékeztet.

A kábelvezetékek miatt megcsonkított fákat Gosztola Kitti azóta is fotózza és gyűjti, és igyekszik tudatosan új fajokkal és kivágási formákkal bővíteni a sorozatot. Idén rajzolt először kislevelű hársot (Tilia cordata) és olyan közönséges lucfenyőt (Picea Abies), melynek alsó ágait erőteljesen metszették le. Külön érdekesség, hogy a sorozat folytatásához a megszűnt Fabriano Palatina papír utolsó, Európában fellelhető íveit a beregszászi konzulátus segítségével tudta megszerezni egy észak-ukrajnai kereskedésből.

A kiállításon szereplő Mythosis című munkája a hattyútojások lakkozásából indul ki, amelyhez hosszas levelezések és telefonálások után sikerült beszereznie a szükséges hattyútojást egy természetvédelmi intézmény készletéből. Mint ismert, a trójai háborút a hattyú alakjába bújt Zeusz által megtermékenyített Léda tojásából kikelt Heléna szépsége okozta. Kevésbé ismert azonban, hogy a hattyúk „túlszaporodását" a tojásból való kikelés ellehetetlenítésével gátolják. A tojások eltávolítása új párzásra késztetné a hattyúkat, ezért a nemzeti parkok dolgozói a fészekben hagyják, de légzáró lakkal vonják be a tojásokat. A tojásfestés termékenységi rítusa így alakul át populációszabályozási eljárássá. Gosztola Kitti ebben a munkájában a kérdés kultúrtörténeti és anyagi vonatkozásaival, a porózus felület és az áttetsző lakk lehetőségeivel kísérletezik, sejtosztódást imitáló kettős burával, amellyel a termékenység, illetve annak szabályzására reflektál.

 A csúcson mindig van hely című munka a földtörténeti rétegek és az emberi történelem rétegeinek viszonyával foglalkozik. Míg a humán tudományokat és a művészetet sikerrel hódította meg az antropocén fogalma - az ember alkotta kor megnevezése -, addig a geológusok kevésbé hajlanak arra, hogy az ipari forradalmat követő radikális változásokat (a globális felmelegedést, a nukleáris szennyezést, a műanyagok tengermélyi átkristályosodását) új földtörténeti kornak ismerjük el, hiszen a korábbiakhoz képest egy szempillantásról van szó.

Mint ismert, az oszlopszentek - Oszlopos Szent Simeon és követői - egy oszlop tetején kuporogva éltek, mindenről lemondva, kitéve magukat az elemeknek. Tisztelőik létrát támasztottak az oszlophoz, hogy feladják az ételt és meghallgassák a prédikációt. A csúcson mindig van hely ilyen oszlopot idéz, ám felülete azokat a Föld mélyéből vett rétegtani oszlopokat követi, amelyek a mintavétel helyének geológiai rétegződését teszik láthatóvá. A geológusok - tankönyvekből is ismerős - ábráin az egyes rétegekre szabványjelöléseket használnak; egyszerű geometriai mintázatokat. Ez a munka tehát mintegy az egész földtörténetet átfúrja, talapzatától követve a földtörténeti korok jellemző kőzetjelölését, a gránitét, a paláét, a mészkőét, vagy a közvetlenül a fejezet alatt látható löszét. A csúcs, az oszlopfő azonban nem „eredeti". Az objektívnek gondolt földtörténet saját emberi megalkotottságába torkollik. Régészeti kiegészítésként elválik, semleges felülete töredékké teszi a múltat, s egyben helyet teremt a földtörténetet beteljesítő új aszkétáknak. A munka a Kincsem palotában került bemutatásra, rendhagyó módon az ott készült fotók szerepelnek a kiállítás anyagában.