Nagy Karol munkája során a festői hatások keltésével foglalkozik a színezett paraffin és fénytechnika ötvözésének segítségével. A művek keletkezésének folyamata a legvégső mozzanatig a szobor formáinak szilikonba és gipszbe öntésének metódusáról szól. A művészi gesztus csak a legutolsó mozzanatnál, a viasz testdarabok belülről történő megfaragásakor és a testekbe helyezett fény beállításakor történik. Az élettelen viasztestek ekkor válnak szinte élővé, jelképesen újjászületnek. A szobrok sötét szobába helyezésekor különös hangulatot árasztanak; magányosan lépnek vagy futnak bele a sötét térbe, csak saját aurájuk világítja meg a teret. Létezés és nem létezés határán vannak. A matéria azt sugallja, hogy a beolvasztás lehetőségét is magukban rejtik.

A szobrok végső eredménye hónapokig rejtve marad a művész előtt is, hiszen a több fázisból álló előkészület alatt a paraffin helyét készíti elő. A pozitívról negatívot vesz, amibe gipszpozitív kerül. Ezeket a gipsz-testrészeket állítja össze egy egésszé, majd erről is negatívot vesz. Az ezután levett negatívokba kerül a paraffin, mely maga a szobor. A szobor sokszorosítható, viszont a végeredmény soha nem lesz ugyanolyan, mint az első darab, a paraffin utólagos manipulálása (elvékonyítás, megvastagítás), és a viaszöntésből adódó elfolyások miatt, amely felveti az eredetiség problémáját. A külső forma csak egy rétege a műnek, a belső fény egy másik valóságot is sejtet.

Ebben az ösztöndíjas évben is készült két új, maszkot felhasználó portré. A halott maszk élettelivé és bensőségessé válik a paraffin-technika és a fény sajátos használata által.
A monoton, paraffinintarziás munkafolyamattal megalkotott remegő, szabálytalan minták új esztétikai minőséget jelentenek. Az újragyártás a tökéletességre törekvés hiábavalóságát mutatja: a paraffin szabálytalanságot visz a szabályos rendszerbe.