Fóliaágy

mohát simítok a keretekre megöntözöm

a kisvirágom beültetem papírra zaccra földre

rügyezz ki ha fal leszel olvadjon a papír beléd

szívd fel a régi fát lélegezz a műanyagból

legyél olyan mint én legyek olyan

mint a kert kilyukadt cserép vagyok glettel

forrasztom a falamat be addig köpülöm

a kávétazaccotaföldet beragasztja bőrlyukaimat

megmelegíti lehűti a tályogokat a cserépbe

gyökérkukacok kenik be a magokat a magok

nedvesek és meghasadnak minden öntözésem

csírában hajt ki minden sebszélemet moha

takarja borostyánlevelek védik a látást

ne süssön a szemembe a fény ne találkozzak

a lencsékkel amik a napot gyűjtik rám hogy

jól mutogassam amit nem szívnak fogadnak be

csak visszatükröznek

az összegyűjtött fény kiégeti a ragtapaszom

új levegőt kapok ég a kert ég fóliaágyásmellkasom

a szív fonnyadó paradicsom amibe gumikesztyűvel

nyúlsz bele ez egy kertváltozás a héjak felkunkorodnak

mint a mindjártkész lecsó a paprika szottyad de felfúj

mégis a hagyma most is megcsíp kiütésekkel villant

a gyűjtőlencse kiütéseket vetít rám a projektorod

én vagyok a kert gazdája bőrsejtjeim körömágyam

a lepedő hadd nőjjek terebélyesedjek hadd aludjunk

mohatakaróban rétegezz rám hogy ne kelljen

látnom a napot hogy ne takard el előlem soha többet

fekete kakasom vigyázza a sátrat nem jöhet be kertész

ebben a kápolnában az indák imádkoznak

körömhelyemen hagymák újhajtások

mi vagyunk az új levegő embergyilkos molyirtópára

permetes nyálunkkal beterítjük a plasztikfalakat

karókra ereszkedünk imádkozunk amikor kukorít

hajnalban szökkenünk és lukaljuk a tetőt

behasítjuk a mintagazdaságot és lövellünk

mikor délben kukorít és embermélyedésekbe

hatolunk termékenyítünk újra nedves a szív a méh

nem hagyjuk elázni nem hagyjuk meddőn

ölelünk és sátorkilégzésünk megboldogítja húságyásaink

háromra mosolygó emberágyakba alszunk bele

borostyánba heverő pihenő emberszeretteink

arcát mosolyra feszítjük fogadjatok be minket

bábozódjunk melegágyba hordjon minket újra ki

a föld árvalányhajatok falombra feszítjük

szűzhajatokba nyálkát pókhálót engedünk ültetünk

újfonataitok az ég felé tekerednek sátormolekulákkal

szakadásokkal nevettek az égre nem éget már a nap

a hold is hűt az éjjel kakasok őrzik a melegágyat

kakasok csípik a gumicsizmákat

mély az örökálmunk mély az öröklétünk

hajtunk-tekergünk egymáságyásban

Hát nekem ilyen ez a karanténidőszak. Ezt a verset 2020-ban, az első hullám alatt írtam. Akkor Svájcban voltam egy irodalmi ösztöndíjjal és egy luzerni barátommal dolgoztunk egy fotósorozaton, és szó szerint betemettünk engem a föld alá. A szerves-szervetlen hulladékokkal való kapcsolatomból születtek a portrék - ezekből lehetett már párat az ősszel Budapesten, a 1111 galériában látni. Valahogy az emberi kapcsolataink is kezdtek a kerti munkákhoz hasonlítani, ahogy a földdel, úgy egymással is műanyag- vagy gumikesztyűn, maszkon keresztül kapcsolódtunk. Mint a fóliakertek, mi is műanyagok és védőfelszerelések alatt párolgunk-levegőzünk. A műanyag lesz a védőburok, egymástól védjük magunkat, magunktól védjük a másikat. Ezért mellékeltem ezt a két fotót is, amiket szintén még Svájcban készítettem. A védőkesztyűket, melyeket organikus anyagokkal is összekapcsoltam, szövegekkel együtt üveg alá tettem, így ezeknek a tárgyaknak létezik egy „valós", keretezett verziója, miközben a készült fotográfiákon a találkozást, az elkülönülést szerettem volna ábrázolni, bízva abban, hogy a sok védőréteg között azért még látjuk és érzékeljük egymást.