Műterembejáró / w. Horváth Tiborral beszélgettünk

Műterembejáró 2. rész

A MANK képes interjúsorozattal hozza közelebb a kortárs alkotóművészek mindennapjait. Műterembejáró címmel a művészeket saját alkotói közegükben mutatjuk be, ami sok esetben az otthonuk, lakóterük is. A sorozat második részében w. Horváth Tibort Derkovits Gyula ösztöndíjas művészt kérdeztük.  

Miért lettél művész?

w. Horváth Tibor: A művészlét nem feltétlenül választás kérdése. Számomra a habitusomból kifolyólag is mindig vonzó volt, és már fiatalon éreztem, hogy ez lenne a legjobb irány. Természetesen a családi hagyomány is közrejátszott. Édesapám zenész családból származó hegedűművész, ezért értelemszerűen fiatalon zongorázni, később nagybőgőzni, basszusgitározni tanultam, és a családi zenekarral jártam az éjszakákat. Nappal pedig a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskolában mozgókép- és animációkészítést tanultam Nagy Róbert médiaművésztől és Vágvölgyi András mozgóképpedagógustól. Ez volt talán a legmeghatározóbb időszak, amikor már biztos voltam abban, hogy művész leszek.

Utólag már nem igazán tudnám szétszálazni, – és talán nem is kell – hogy a számos egymásba fonódó folyamat közül, melyik is az a pont, amire rámutatnék, hogy ezért lettem művész.

Képregényeket rajzoltam, szuperhős figurákat találtam ki, a filmeket faltam, és önálló zenéket szereztem. Mindezekkel párhuzamosan vízilabdáztam, és úszás közben a víz alatt magamban rengeteget képzelődtem. Filmekben játszottam, esténként filmszerűen megrendeztem az álmaimat.

Van példaképed?

w.H.T.: Fiktív példaképeim vannak! Minden példakép fiktív, csak a saját szemünkben domborodik ki egy-egy ember számunkra jónak ítélt tulajdonsága. Gyermekkorom példaképei azok a figurák voltak, akik szerepköreikkel, habitusukkal varázsoltak el. Persze a pop kultúra ikonjai is hatással voltak rám.

Példaképem volt minden: James Bond, Ghostbusters, Carlo Pedersoli, Back to the Future trilógia, Emil Rulez, Hamvas Béla, George Gershwin, Roby Lakatos, Szirtes János, Roy Andersson, John Cage, Tasnádi József, Marcel Duchamp, Kutyaszorítóban, Van Helsing. 

Mit gondolsz arról, hogy művészként nem ciki éhen halni?

w.H.T.: Szerintem az a „ciki”, hogy bárkit is hagy éhen veszni a mindenkori társadalom.

Mit jelent számodra a Derkovits-ösztöndíj?

w.H.T.: A Derkovits-ösztöndíj nagy múltra visszatekintő, nívós szakmai díj, elismerés. Nagyon fontosnak érzem a fiatal művészek ilyen formájú motivációját a pályakezdés időszakában. Fontos, hiszen az egyetemi védett közeget elhagyva nagyon nehéz kitartóan művészetet „művelni”. Engem az alkotói ösztöndíj elnyerése művek létrehozására sarkalt. Úgy hiszem, hogy a harmincas éveim elejére művészetem meghatározó mérföldköveit le tudtam helyezni. Egyéni formanyelvem megtalálásában ez egy kulcsfontosságú időszak, amely most is tart. A „Derko” magabiztosságot, alkotói kedvet és szabadságot adott számomra.

Mindenki, aki képzőművészettel foglalkozik az elsősorban magával foglalkozik, és persze minden mással is, amit saját maga körül megfigyel. Ez egy sajátos életforma, melyet nagyon élvezek. Aki ebben az életformában hisz, az nem mérlegel, mert nem szakmát választ. Művésznek lenni nem hobby, ez vér komoly, áldozatot is kell érte hozni, ha kell. Most úgy érzem, hogy fenn vagyok a hullámon.

Magyarországon a Derkovits-ösztöndíj mellett még a Munkácsy-díj az, amivel ezen életutat járó, komoly nemzeti értéket teremtő és új művészeti irányokat kutató alkotókat díjaznak. Bízom benne, hogy elindult egy tendencia, hogy egyre több díj, támogatás segítse a társadalmunk kulturális értékeit megteremtő és formáló művészeket.

Mi a fontosabb: egy jó kiállítás vagy egy jókor jött vásárlás?

w.H.T.: Nincs fontossági sorrend, Mindig az, amibe éppen belefutok, mert annak van éppen itt az ideje. Szóval a kérdésedre inkább ekképp válaszolnék:

Megmutatkozni fontos, mert hiszem, hogy nem csak magamnak jelent valamit a létrehozott munka, hanem másoknak is fontos lehet. A művészetet nem érteni kell, hanem érezni. Ha nem értesz egy filmet vagy egy festményt, nem azt jelenti, hogy annak nincs üzenete, csak nem tudod olvasni. Meg kell tanulni olvasni őket, és ha olvasod, akkor úgy, ahogy csak te tudod, senki más.

Hogy látod, mennyire fontos az önérvényesítés ebben a szakmában?

w.H.T.: Az önérvényesítés fontos az életben, bármit is csinál az ember. Érdemes felismernünk, hogy mit is akarunk igazán. Számomra fontos az is, hogy ez a fajta szakmai és emberi kiteljesedés egy támogató, értő szakmai közegben, a pályatársakkal partneri viszonyban bontakozzon ki.

Mennyire fontos a külföldi megjelenés a számodra?

w.H.T.: A nemzetközi megjelenés, mint engem érő hatás, érdekel. Inspirál az ismeretlen közeg, az új helyek felfedezése. A nemzetköziséggel együtt arra is törekszem, hogy az egyéni kézjegy úgy jelenjék meg, hogy az egyszerre legyen humoros és magyar nemzeti karakterű.

Hogyan látod magad tíz év múlva a pályán?

w.H.T.: Tíz év nagy idő, legalább is úgy látszik még innen. Bízom benne, hogy hasonlóan látom magam majd visszatekintve.

Tíz év munkával a hátam mögött már sokkal tapasztaltabban tudok további tízre készülni, hogy aztán végkép elvesszek ebben az iszonyatosan nagy zajban, amiben egy szünet szeretne lenni minden ember, de a sok szünetre való törekvés egyre zajosabb lesz.

Biztos vagyok benne, hogy mindig lesz teendőm, és ahogy most sem telik el egyetlen nap sem úgy, hogy ne éljem meg a passzív szemlélődő és az aktív cselekvő állapotot, úgy azt gondolom, ez később sem lesz másképp. A változást mindezek mellett hasznosnak és izgalmasnak tartom, amire majd tíz év múlva még izgalmasabb lesz visszanézni.

Mit jelent egy saját műterem a fiatal művészek számára?

w.H.T.: A saját műterem egy elvonulási terület, egy én szoba, egy olyan tér, amiben az energiák összpontosulnak.

Ivan Ladislav Galeta ezt mondja: „Én nem bemegyek az atelierbe, hanem kimegyek az atelierbe!”

Mostanában nekem legtöbbször az Alpokaljai táj a műtermem. Médiaművészeti munkáim nagy részét itt a szabadban rögzítem. Munkám miatt rendszeresen járok Szombathely – Sopron – Budapest vonalon. Az autómban sok időt töltök a tájban, mozgó műtermemként tekintek rá. A forgatási technikai eszközök mellet a gardróbom egy részét is folyton mozgásban tartom. Időt hagyva az utazásaim során, meg – meg állva rögzítek videó eseményeket, performance-okat. Az utómunkálatok már egy statikus műteremben zajlanak. Ilyenkor igyekszem elvonulni. Térben és időben is egy más helyzetbe próbálom magam hozni.

A műterem = műhely.