Műterembejáró / Verebics Ágnesnél jártunk

Műterembejáró 7. rész

A MANK képes interjúsorozattal hozza közelebb a kortárs alkotóművészek mindennapjait. Műterembejáró címmel a művészeket saját alkotói közegükben mutatjuk be, ami sok esetben az otthonuk, lakóterük is. A sorozat hetedik részében Verebics Ágnes műtermébe pillanthatunk be, megismerve a művészt is.

Mit jelent egy saját műterem az Ön számára? 

Számomra a műterem egy privát sziget, a legfontosabb tér, hiszen itt hozom létre, amit létre kell hoznom. Ez az a hely, ahol úgy létezem, úgy tartok rendet, vagy káoszt, ahogy akarok. Én tipikus „káoszműtermes” vagyok. Ezalatt azt értem, hogy nincsenek élére állítva az ecseteim. Nagyon sok tárgy vesz körül, ami inspirálja a munkámat. A MANK jóvoltából egy kitűnő műteremlakást van szerencsém használni. Bármikor dolgozhatom és folyamatosan pöröghet az agyam a képeken, már nem gátol a távolság, minden technikai eszközöm egy helyen van. Végre nem kell össze-vissza rohangálni és ötleteket jegelni a távolságok miatt.

Van példaképe?

Kifejezetten nincs, de nagyon sok művész munkássága hatással volt rám. 

Mikor vásárolták meg az első műtárgyát?

Talán 14-15 éves koromban, bár ez inkább stúdium volt, nem igazán műtárgy. Egy pasztellel készült akt torzó, ami egy meztelen hátat ábrázolt. A családunk egy jó barátja, Festetics László vásárolta meg. A főiskolán másodéves voltam, amikor az első komolyabb eladásom volt.

Mit javasolna fiatalkori önmagának a szakmával kapcsolatban?

Nem is tudom, talán minden úgy volt jól, ahogy volt. Néha azon gondolkozom, hogy talán túl nyegle voltam olyan helyzetekben, amik jobban alakíthatták volna a karrierem, ha jobban kommunikálok. Máshogy kellett volna viszonyulni bizonyos fontosabb szituációkhoz. Engem akkoriban ez nem érdekelt, pimasz voltam és zavarodottan nagyképű, valószínűleg sokakat irritáltam a stílusommal. Mindig úgy gondoltam, a mű legyen hiteles, ne kelljen már szájba rágni, miért is jó.

Mit gondol arról, hogy művészként nem ciki éhenhalni?

Éhen halni mindig is rossz szerintem, művészként és másként is. Az évszázadok során kialakult az a kép a képzőművészekről, hogy kilóg a belük, őrültek és nem tudnak jó műveket létrehozni, ha nem nyomorognak, éheznek. A nyomorból nem igazán lehet inspirációt meríteni. Utazni kell, tapasztalni, ingerek kellenek! Nem nagyon ismerek olyan kollégát, aki a saját nyomorából inspirálódik, éhesen nem is lehet festeni, egyszer próbáltam, de nem azért, mert nem volt pénzem ételre, hanem mert éppen diétáztam.

Mi a fontosabb: egy jó kiállítás vagy egy jókor jött vásárlás?

A kettő igazán együtt a legjobb: egy jó kiállítás jó eladásokkal! Ha az ember szakmailag frusztrálva parkolópályán érzi magát, nagyon rendbe tudja hozni az egóját egy komolyabb szakmai felkérés. Koncentráltabbá tesz, és meghozza az alkotó kedvet is, ha valaki hisz a munkában, amit csinálsz.

Hogy látja, mennyire fontos az önérvényesítés ebben a szakmában?

Abszolút fontosnak tartom. Itthon szerintem nem működik, vagy nagyon kevés esetben fordul elő, hogy valakit kizárólag galériája tart el. A művésznek menedzselnie is kell magát, hogy ne kerüljön parkolópályára. Jó lenne csak az alkotásra koncentrálni, de ez sajnos nem működik, ha a művészetedből akarsz megélni.

Mi az, amit másként tett volna a művészeti pályájával kapcsolatban?

Talán jobban, határozottabban kezelhettem volna bizonyos szituációkat. Sok esetben csak éreztem a kételyeimet, de nem adtam neki hangot, vagy hangot adtam, de nem a megfelelő időben, stílusban és bántó módon, mert addigra már annyira behergeltem magam, hogy majdnem felrobbantam. A külföldi lehetőségekre talán jobban kellett volna fókuszálnom. A jövőben ezen leszek. Nyilván az ember fiatalabban nyeglébben kezel helyzeteket, de nagyjából jókor és jól történt minden.          

Emlékszik a saját kedvenc kiállítására?

Kifejezetten kedvenc kiállításom nem volt. Minden kiállítás jelentőséggel bír, még a legeldugottabb helyen nyíló is. Minden alkalommal tulajdonképpen pucéran állsz ki a közönség elé. Amit kifejezetten szerettem, az a Missionart Galériában megrendezett Hairy-gang /Szőrös Nők/ című kiállítás volt 2015-ben, és a rákövetkező évben, a My Freaks /Borzalmaim/ című kiállításom a Karton Galériában. Itt mertem először kiállítótérbe vinni a felhalmozott, átalakított, enyhén horrorisztikus furcsaságaimat.