Művészet talált tárgyakból

#Kortárs+Tudás 11. rész

Nem kérdés, a művészet érték, akár szellemi, akár pénzbeli értelemben véve. A műtárgyak sok esetben valóban drága anyagból készülnek, legyen szó a márványtömbről, amiből szobor készül, egy különleges festékről, melynek pigmentjei nem fakulnak az évek során, de akár az arany, az ezüst, vagy éppen a selyem költségességére is gondolhatunk. Valóban igaz, hogy csak az lehet műtárgy, ami valamilyen értéket képvisel? Egyáltalán, mitől válik valami értékessé? A #Kortárs+tudás legújabb részében olyan alkotásokról lesz szó, melyek mellett, ha az utcán heverve, vagy egy bolt polcán látjuk, könnyedén elsétálunk, ám a hétköznapi használatukból kiemelve, galériában kiállítva őket, átalakul a jelentésük. A sorozat korábbi részeiben már láthattuk, hogy a kortárs művészek szinte bármiből tudnak műtárgyat készíteni, anyagválasztásuknak csak a képzelet szab határt. Ám ez alkalommal kifejezetten a talált, eldobott, újrahasznosított művészeti tárgyak világába engedünk bepillantást.  

Mitől válik egy átlagos tárgy „mű”tárggyá?

A művészek már a 20. század eleje óta előszeretettel alkalmaznak hétköznapi tárgyakat és technikákat tárgyaikban. A Dada mozgalomhoz köthető művészek alkotásait akár egyfajta anti-művészet eredményeinek is nevezhetjük, hiszen céljuk a művészeti fogalmak és tradíciók megkérdőjelezése, lebontása, újra értelmezése volt. Törekvéseik közül Marcel Duchamp francia művész 1917-es Forrás című tárgya a leghíresebb, és egyben a legforradalmibb példája ennek. A Forrás nem más, mint egy tömeggyártott, egyszerű fehér kerámia piszoár, melyet Duchamp hátára fektetve állított ki. A műtárgy fontos részét képezte az „R. Mutt” aláírás, ami a művész álneve volt, a dátumozás, de még a piszoár átnevezése is elkülöníti a tárgyat a hétköznapi használatától. Duchamp több hasonló alkotást is készített, melyeknek a readymade nevet adta, amely által pont azt hangsúlyozza, hogy ezek a tárgyak már eddig is léteztek, a külső megjelenésük és az anyaguk nem változik, csakis a tárgy szellemisége, és az, mi hogyan viszonyulunk hozzá, mit gondolunk róla.

A readymade elkészítése azonban mégis hosszadalmas folyamat, melyről Duchamp szigorú szabályok és megkötések mentén ír. A művésznek kifejezetten azzal az elhatározással kell kezdenie a munkát, hogy egy ilyen readymade műalkotást hozzon létre. A tárgy megtalálása után ugyanilyen fontos eldönteni, hogyan lesz elhelyezve a tárgy, mi lesz a címe, hol és hogyan kerül rá a művész aláírása. Duchamp talált alkotásaival arra világított rá, hogy a tárgy és a műtárgy közötti különbség pusztán elvi kérdés, s ha éppen úgy határozunk, akár egy hólapátból is válhat művészet. „Engem az ötletek érdekeltek, nem a vizuális termékek.”[1] – fogalmazta meg saját szavaival.

Arte Povera, vagyis szegény művészet

Ugyan az Arte Povera mozgalom neve szegény művészetet jelent, a kifejezés nem a tartalomra, sokkal inkább az anyaghasználatra vonatkozik. Az 1960-as és 70-es évek között virágzó olasz művészeti megnyilvánulás szokatlan technikákat és hétköznapi anyagokat egyesített. Így lett műtárggyá Michaelangelo Pistoletto Muretti di stracci sorozata, melyben elhasznált, feslett ruhákból készített halmokat. A sorozat címe rongyból készült falakat jelent, és szó szerint ezt is jelöli. Egy szokványos fallal ellentétben azonban a rongyfalak nem választják el a teret, és nem képeznek átjárhatatlan határokat a térben. Sokkal inkább hasonlítanak egy kupac szennyes ruhára, mint műtárgyra. Művészi játékossága pedig pont ebben rejlik: amit otthon gondolkodás nélkül félretúrnánk, átrendeznénk, a kiállítási térben egy védett objektumként kezelünk. Miért történik ez a változás? A tárgy nem, pusztán a környezet és a környezethez társított elvárásaink változnak.

Nem véletlenül alakult ki a sztereotípia, hogy egy kortárs művészeti galériában még a földre ejtett szemetet is megnézik a látogatók, hiszen sosem lehet tudni, hogy mit szántak alkotásnak. Valószínűleg Martin Creed angol művész 1995-ös művét is hasonlóan méregetik a galérialátogatók. A Work No. 88, A sheet of A4 paper crumpled into a ball nem takar mást, mint amit a cím sejtet: egy A4-es papírlapot galacsinná gyűrve. Majdnem egy évszázaddal Duchamp readymade alkotásait követve, Creed hasonlóan arra keres választ, hogyan képződik egy műtárgy értéke, mitől lesz az egyik értékesebb, mint a másik. Ezt erősíti az is, hogy alkotásainak csak számozott címeket ad, kiegészítve egy tárgyilagos leírással. Sok esetben Creed eredetiségi tanúsítványok kíséretében postán juttatta el galacsinjait múzeumoknak és galériáknak. Utóbbi viszont Duchamp-nak ellentmond, hiszen Creed szerepe, mint művész, minimálisra csökken: összegyűr egy papírlapot és elküldi. Ezután már a fogadó fél saját belátása és döntése, hogy kidobja vagy kiállítja-e a művet.

Lehet a kidobott tárgy másnak kincs!

A hétköznapi tárgyak kezelése és feldolgozása tehát érdekes lehetőségeket hordoz a művészek számára. Ám az is izgalmas alkotásokat eredményez, amikor egy művész olyan tárgyaknak ad második életet, amit más már kidobásra ítélt. Ezekben az alkotásokban pedig ily módon a környezettudatosság is megjelenik. A fenntarthatóság jegyében, és azért, hogy felhívják a figyelmünket olyan égető problémákra, mint a környezetszennyezés vagy a hulladékgazdálkodás, egyre több kortárs alkotó műveiben köszönnek vissza az újrahasznosított és környezettudatos anyagok.

A MANK számára is fontos az aktuális, az egész társadalmunkat foglalkoztató témák megjelenítése a művészet eszköztárán keresztül. Ebben a szellemiségben rendezzük meg a reART – Kortárs környezettel című online pop-up kiállítást, melynek kurátora Sipos Tünde művészettörténész. A tárlaton olyan alkotásokkal találkozhatnak az érdeklődők, melyek a környezettudatosságra, a klímavédelemre és a fenntarthatóságra reflektálnak. A pop-up tárlat 2021. április 28-tól az ÖKOINDUSTRIA 2021 Zöldipari Expo kiállítás keretében kerül megrendezésre, valamint a MANK oldalain tekinthető meg. A reART kiállításon több alkotás által is találkozhatunk eldobott, újrahasznosított hétköznapi tárgyakkal a látogatók.

„Szeretek régi tárgyakat felhasználni az alkotásaimban. Ennek több oka is van: egyrészt úgy nőttem fel, hogy vigyázzunk az értékeinkre és ne pazaroljunk, másrészt örököltem a szemléletet, hogy ezeket a régi tárgyakat tiszteljük, szeressük és óvjuk meg, amíg lehet” – meséli Horváth Lóczi Judit, akinek Found object from Miszla III., opus: 56/2020 című munkájátláthatják az reART tárlatot megtekintők.

A művész munkáiban előszeretettel használ régi, főleg faanyagú használati tárgyakat, aminek több oka is van. Sokszor érez késztetést arra, hogy megőrizze őket egy másfajta minőségi szintre emelve, immár képzőművészeti tárgyként. Először mindig a formát, a felületek megjelenését és a struktúrát figyeli, hogy megmozgatja-e, át tudja-e formálni képzőművészeti objektté ezeket. Így találta a szóban forgó alkotás alapanyagát is Miszlán, egy művésztelep kertjében. Tulajdonképpen egy faanyagú tányérszárító eszközről van szó, amely ugyan egy roppant egyszerű használati tárgy, de ha másként tekintünk rá, akkor egy csodálatos vonalas, mozgó struktúra bontakozik ki előttünk. Erre a vonalrendszerre fókuszálva alakította át, festette meg, és helyezte egy fehér vászon elé az objektet a művész.

Ha elhaladunk előtte, mindig új és új rajzolatot adnak ki a narancs- és a feketeszínű pálcikák, mintha mozgásban lenne, követne minket az alkotás. Ha pedig a rá vetülő fény hatására árnyékot is képez a falon és a fehér alapon, akkor egy plusz rétegét is felfedezhetjük ennek az architektonikus játéknak. Az esztétika mellett azonban ennek a tárgynak az is plusz tartalmat ad, hogy ez az egyébként szép eszköz a nők konyhában töltött sok-sok óráját, és az általuk végzett láthatatlan munkát is szimbolizálja. A hasonló, talált tárgyakból készülő munkák végső értéke és a belőlük áradó energia ezekből a többszintű jelentésrétegekből áll össze.

Újrahasznosítás

Bács Emese Árpád híd című festményével is találkozhatnak az online tárlaton látogatók. A művész festészetében igazi upcyling jelleg valósul meg a vásznakra applikált hulladéktárgyak felhasználásával. A mások által kidobásra ítélt, feleslegessé váló tárgyak nem csak újrahasznosulnak, hanem művészetté formálva többletértékké alakulnak. Képeinek témája a nagyvárosi, épített környezetben élő hétköznapok megjelenítése, melyben hangsúlyos a szereplők lélekállapotainak bemutatása is.

Az Árpád híd című festményen filctoll kupakból, kirakós darabokból, üres gyógyszertartókból és más, apró hulladékok együtteséből bontakozik ki a városkép, ezzel is rávilágítva, hogy milyen mély nyomot hagy az emberi jelenlét a környezetben.

A művész így emlékszik vissza Árpád híd című festmény születésére: “A vásznat, amire festettem, körülbelül 10 éve kidobva találtam, amikor a gyerekeimet a Vizafogó lakótelepen keresztül az oviba vittem. Szó szerint értve bevitorláztam vele a műterembe, mivel vakrámára volt feszítve. Miután a keretet kijavítottam, a vásznat is megerősítettem, a repedéseket eltüntettem, nekiálltam egy képnek, de nem sikerült. Többszörös nekifutásra sem ment, néha a tanítványaimat kértem meg, hogy fessenek rá, javítsák ki, alakítsák át, hogy inspirálóbb legyen az anyag, de így sem ment a festés. Túl nagy feladat volt. Félretettem, néha elválasztó falnak használtam táborok ideje alatt, majd eltettem. Aztán egy jól sikerült megnyitó után, 2019 késő őszén annyira sok erőt kaptam a befogadó közönségtől, hogy a megnyitó után nekiálltam és hamarabb elkészültem vele, mint ahogy gondoltam.”

Csizik Balázs képeivel a műanyagszennyezésre és a felelőtlen emberi, környezetet érintő beavatkozás problémáira hívja fel figyelmünket. A tárlaton látható Waste Suprematism sorozat elemei az olasz és görög tengerpartokon készültek, olyan erősen szennyezett partszakaszokon, ipari települések mentén, mint Thessaloniki és Bari.

A kompozícióalkotáshoz nagyobb mennyiségű hulladékot szedett össze, melyből színek, formák és anyag szerint szortírozta szét az egyes darabokat. Az így kialakult halmazból pedig kirakta a kompozíciókat oda, ahol találta azok darabjait. “Ebben a folyamatban érdekelt a természetes anyagok diverzitása, a homok, a különböző kőzetek, de még a napszakok váltakozása is, mivel azok más-más formában foglalták be ezeket a kompozíciókat. A természet nagyon is diverz, változik, míg maga a műanyag változatlanul áll, nagyon lassan bomlik csak le” – írja le az alkotó.

A sorozat tiszteleg a századeleji nagy konstruktivista alkotók előtt, akik közül többek közt Malevich-et emelte ki inspirációjául a művész.  Ezek a különböző plasztik darabok ezekben a szín- és formai kompozíciókban esztétizálódnak – a műveket a befogadó egyszerre érzékeli műtárgyként és egy megoldandó probléma dokumentumaként.

A reART kiállításon bemutatott alkotások is bizonyítják, hogy a magyar művészek számára fontos a környezetvédelem, értően és tudatosan vállalják fel a klímavédelem témáját, miközben művészeti tradíciókat is követnek azáltal, hogy hasznosítanak és újrahasznosítanak hétköznapi tárgyakat.

A MANK reART – Kortárs környezet pop-up kiállítása az ÖKOINDUSTRIA 2021 Zöldipari Expo keretein belül és a www.alkotomuveszet.hu oldalon 2021. április 28., szerdától látogatható. A bemutatott műalkotások a MANK közreműködésével 2021. május 31-ig megvásárolhatóak.

Összeállította: Petri Anikó

[1] Idézet Marcel Duchamp-tól, ’Eleven Europeans in America’ (Tizenegy európai Amerikában), James Johnson Sweeney, The Museum of Modern Art Bulletin, 1946, vol. 13. no. 4/5. 20. oldal.