Boros Miklós János nyitotta meg Kulcsár Írisz kiállítását

„A szobrász figyeli a világot és a benne kialakult világkép segít megteremteni a képi világát. A művész egy láthatatlan, (vagy inkább látható?) fonalat hagy maga után a megismerésnek ezen az útján, és a néző, a befogadó ezt a gondolati, vagy inkább szellemi szálat visszafelé, a kész műveken keresztül fejtheti fel” – hangzott el Boros Miklós János szobrász Kulcsár Írisz szobrászművész PANnOnRÁMA című kiállításának november 23-ai kiállításmegnyitóján. Alább az ő gondolatait olvashatják!

Kedves Vendégek, Családtagok, Barátok!

Kedves Írisz!

Művészettörténészként biztosan azt az utat választanám, hogy a művész eddigi életútján és a kiállított művek kapcsán meghatározzam azok helyzetét a kortárs és múltbéli művészeti megnyilvánulások viszonyában. Hasonlítanék, elemeznék, konzekvenciákat vonnék le. Beszélnék anyaghasználatról, megmunkálásról, az egyéni szemléletmódról, és az anyag és szellem viszonyáról. Végletekig aszalt mondatokba sűrítve keresném a pontos meghatározását a művészetnek. Alapvető és fontos dolgok hangozhatnának el…

…de nem vagyok művészettörténész.

Szobrászként más helyzet elé kerülök a kiállítás megnyitása kapcsán. Leginkább azért, mert ez egy nehéz helyzet. Már nem arra gondolok, hogy szobrokról, plasztikákról mindig nehéz jól beszélni. Mert jól igenis nehéz. Hanem, mert a dolog nehézségét több minden meghatározza: a szobrász, a kiállított művek, a nézők, és a tér viszonya.

Ez a nehézség persze csak a szavakba öntés kapcsán nevezhető nehéz helyzetnek. Ha minden rendben van egy kiállításon, akkor az előbb felsorolt résztvevők könnyen teszik megfelelő dolgukat. Az alkotó valahol csendben van a kiállítótér egy pontján (lazán feszengve, hogy mi lesz ebből), a szobrok a helyükön, a nézők a szobrok körül, és mindez együtt van jelen a térben.

Ez egy érzékeny együttállás.

Az érzékeny együttállás – egy más formában – az alkotói folyamatok kezdetén is létrejön:

A szobrász figyeli a világot és a benne kialakult világkép segít megteremteni a képi világát.

A művész egy láthatatlan, (vagy inkább látható?) fonalat hagy maga után a megismerésnek ezen az útján, és a néző, a befogadó ezt a gondolati, vagy inkább szellemi szálat visszafelé, a kész műveken keresztül fejtheti fel. Így jöhet létre itt és most az a folyamat, ami által mindkét fél:

– betekintést nyerhet valamibe

– kitekintést nyerhet valami felé

– belátása nyílhat valahová vagy beláthatóvá válhat számára valami

– átlátása nyílhat valahová, vagy átláthatóvá válhat számára valami

És még sok szálon lehetne fűzni tovább azt, ami a szavakon keresztül talán egyre komplikáltabbnak hat, a munkákon keresztül pedig természetesen létrejön az egyértelmű hatása. Talán ezért nem kell megérteni akarni az itt látott munkákat, hanem csak csendesen szemlélni; belehelyezkedni a látványba és hagyni, hogy valami történjen.

Ez egy kiállítás. Ami azért fontos – mert, ha ritkán, és akár csak ideiglenesen is – de fontos, hogy a művek (és az alkotó is) néha kikerüljenek a műteremből, műhelyből, vagy onnan, ahol odáig együtt voltak, és lehetőség nyíljon egy megfelelő térben szóhoz jutniuk. Ideális helyzet jön létre alkotói oldalról ahhoz, hogy létrejöhessen a befogadóval való megfelelő viszony. Mert igen, innentől kezdve a feladat a nézőké. Nézni kell, rá kell csodálkozni, látni kell, fel kell fedezni, át kell élni, meg kell élni, vagy inkább semmit sem kell, csak nyitott szemmel hagyni, hogy hasson az, ami itt van. Hogy akkor miért is feladat? Mert, ha nem nyitjuk ki a szemünket, akkor úgy jár a szobrász, a szobraival együtt, mint a könyvespolcról soha le nem vett könyv. Nézhetjük a gyönyörű kötését, rácsodálkozhatunk a gerincére, a jól megválasztott betűtípusra, elgondolkodhatunk a frappáns, vagy titokzatos címén, de nem fogunk közelebb jutni semmihez. Hogy ne így legyen, ahhoz Nyitni kell.Írisz is azt teszi az elejétől a végéig. Már, ha a vége az, hogy elkészülnek a szobrok. Mert itt és most kezdődik egy másik része a szobrok életének, és talán ezért is kell a kiállítást is megnyitni.

Mert mindig különleges helyzet az, ha valaki, vagy valami megnyílik előttünk. Egyszerű hasonlatként: Kinyitunk egy ablakot, és bejön a friss levegő – vagy kimegy a rossz (esetleg fordítva), de az biztos, hogy a közeg, amiben odáig voltunk megváltozik, és hatással lesz ránk.

És, hogy rögtön ellentmondjak magamnak, nem kellene különleges helyzetnek lenni ennek. Lehet, vagy lehetne ez természetes és hétköznapi is. Ezért mondtam azt, hogy érzékeny együttállásról van itt szó. Mert a mindennek, és mindenkinekszerepe van benne. Nem kell, hogy az alkotó egyedül maradjon, nem kell, hogy a művek egyedül maradjanak, nem kell, hogy a néző egyedül maradjon, mert a dolog természete lehet olyan is, hogy ez folyamatosan együtt lehet. Fizikálisan, gondolatban, vagy szellemiségében, vagy mind – egymással – együtt.

Bízom benne, hogy ez most így van itt.

Kisoroszi, 2018. november 22.                                                    Boros Miklós János