Hommage à Barcsay – Pataki Ferenc kiállítása
„Önéletírásában jegyzi fel Barcsay, hogy a 30-as években tájképei készítésekor „nem bíztam magamban, kivittem, feltettem a vásznat… és úgy tettem, mintha természet után festettem volna. Pedig nem. Oda sem néztem többé. De kint voltam, és tudtam, hogy nekem ezt sárgával vékonyan le kell kenni, utána ronggyal kicsit letörlöm, hogy ne legyen vastag, és akkor megéreztem, hogy milyen rozsdásvörös foltot kell belerakni, tudtam a vonalak játékát, és az akkori érzéseim, a kezem rezgése is mind benne lettek a képben” – mondta el Pataki Gábor művészettörténész Pataki Ferenc festőművész Hommage à Barcsay című kiállításának megnyitóján, június 19-én.
Az alábbiakban az ő megynitó beszédét idézzük:
Talán nem véletlen, hogy most is itt vannak a vékonyan lekent sárgák, a rozsdásvörös foltok, Pataki Ferenc bizony „tudja” a vonalak játékait, s érzései, kezének ösztönös mozdulatai leolvashatók műveiről. S igazat kell adni a művésznek, mikor azt mondja egy beszélgetésben: „a táj annyira bennem él, hogy bármikor előhívható”. Neki sem szükséges már odanéznie, méricskélnie, ellenőriznie, trükkök mankóihoz folyamodnia. S korántsem a több mint fél évszázados festői pálya óhatatlan rutinja miatt. Saját, belülről fakadó érzékenysége, a környezetet, a történelmet, az idő munkáját komplex világlátássá formáló képessége okán. S hasonlóképp lakja be a világot, otthonos részleteit, Szeged, Újszentiván házait, templomtornyait tágítva tovább.
Pataki Gábor művészettörténész és Pataki Ferenc festőművész
S ez a világ bizony tele van karcokkal, sebesülésekkel. Az épületekről, tárgyakról lehámlott az egykor csillogó felület, átmosódtak, megkoptak a színek hajdan élénk foltjai, lecsiszolódtak róluk a külsődleges vonások. De mindez nem takar semmiféle nosztalgiát, puszta múltba révedést. Inkább egykorvolt események, cselekedetek nyomainak rögzítéséről, megörökítéséről beszélhetünk. A röntgenfelvételekre, s a ködkamrákban a részecskék mozgását, ütközését megörökítő fényképekre emlékeztetnek, csakhogy itt nem pillanatokról, hanem évtizedek folyamatos romboló-alakító-változtató tevékenységéről van szó. Születés, enyészet és újjászületés körforgásáról, melyet a művész belső szeme rögzít. Tárgyak, házak, bútorok, szerszámok néha viharos, de legtöbbször csendes, rejtőzködő, a sut mögött lapuló történeteiről, melyekről általában nem veszünk tudomást.
Pedig ezek a horzsolások, sérülések, a jó és rossz dolgok nyomai hozzánk is tartoznak, a történetek a mi történeteink, az idő és a természet munkája mellett magukon viselik pozitív és negatív cselekedeteink nyomait egyaránt. A képek az idő, s a benne élők önarcképei is. Homályos tükrök ugyan, de láthatjuk bennük magunkat. Hiszen a rozsdálló felületek, a földbe hulló mélybarnák között mindig feldereng a fény is – a megváltás transzcendens reménye.
Ez a visszafogott, de mégis gyógyító hatású transzcendencia más művein is érzékelhető. Elhasznált, s négyzetekké simított festékes tubusai nem egyszerűen a festői mesterség iránti tisztelgésnek tekinthetők, úgy illeszkednek egymáshoz képén, mint egy napló lapjai. A „múlandóság tudatában” tett vallomásokként, a szolgálatként is értelmezhető művészi munka (nulla dies sine linea) dokumentumaiként értékelhető kiürült hengereknek a festék mögül ki-kibukkanó felülete önkéntelenül is az elsősorban magánáhítatra szánt orosz fémikonokat juttathatja eszünkbe. A rájuk kerülő már eleve töredékes hatású festékrétegből fel-felsejlik ugyan az isteni hírnök, de legtöbbjük megtépázott színtábla csupán. (Meg kell jegyezni, hogy e generációkon át öröklődő családi ikonokat gyakran addig súrolták, tisztították kőporral a hívők, hogy eltűnt róluk az ábrázolás, de használójuk szemében továbbra is szent ikonok maradtak). Ehhez hasonlóan őrzik e vöröslő-aranyló négyzetek a művész hitét a művészet hétköznapokon túlmutatni tudó erejében.
S ahogy az ikonok egykorvolt tulajdonosai adták tovább azokat utódaiknak, úgy őrzi Pataki Ferenc mesterei emlékezetét is. Néhány éve Bernáth Aurél előtt tisztelgett képeivel, most itt Szentendrén Barcsay Jenőt idézi meg. S aligha véletlen, hogy – maga is az idős, bölcs művészek korába lépve – annak is utolsó, elemi geometrikus formákra tisztult korszakát. Egyik képén a felső rész kocka-transzformációját és a szentendrei házak arányaiból fekete idommá alakuló alsó képharmadot a Barcsay kedves fáradtzöldjében feltűnő sáv köti össze, s személyes tisztelgő-incselkedő gesztusként még a fekete felületre csorgó fehér vonalak játékát is megengedi magának. Egy másikon sötét és élénk háromszögek és négyzetek feszülnek egymásnak, – most egy oximoronnal élve – harmonikus kontrasztban.
Szólni kell ezzel kapcsolatban a művész érzéki-érzékeny geometriájáról. Tulajdonképpen nem fél az erősebb ellentétektől, a barnás közegbe bemetsződő világos színcsíkoktól, hegyes háromszögektől. Egymásba hatoló elemi formái bonyolult térhelyzeteket hívnak elő, a különböző terek szilánkokra törve, egyfajta montázst alkotva hoznak létre egy inkább érezhető, mint kiismerhető struktúrát.
Hamvas Béla egyik esszéjében a „kései művek melankóliájáról”, azok lecsupaszított, kopár mivoltáról beszél. Pataki Ferenc művészete– talán túlcsorduló, soha nem apadó humanizmusa miatt – nem csatlakozik ehhez a sorhoz. Képi világa sűrű és változatos. Időszántotta, s egy szubjektív mértani rendszer mentén alakított képei mellett időnként puhán gomolygó fészket rak a fénynek, ösztönös firkákkal, elengedett gesztusokkal lazítja azok komolyságát. (S ebben az egyben tán még az időskor megfontoltságát, a saját stílus előírta kötelezettségeket hangsúlyozó Barcsay mesterrel is ellentétbe kerül). Pataki Ferenc bölcsen is idősen is fiatal tudott maradni, műveivel, akár egyik kedves Borges novellahőse, Jaromir Hladek professzor, meg tudott kapaszkodni a múló időben.
