A fotográfia magában hordozza az emberiség működésének kétoldalúságát / Interjú Szalai Dániel Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjassal

2022.02.04 09:00:00 | ArtTér

Borítókép: Szalai Dániel: Manon, 2020.  Fotó a művész jóvoltából.

„Miután felfigyelek egy jelenségre, ami felvet bennem egy kérdést, vagy eszembe juttat valamit, alapos kutatómunkába kezdek, és felfedezem a jelenség mögött álló történetet” – mondja Szalai Dániel Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjas művész, akit a világ és benne az ember helye, illetve ennek meghatározó problémái érdeklik.

Hogyan mutatnád be magad néhány mondatban? Mi az, amit fontos tudni rólad annak, aki már hallotta a neved, és annak, aki még nem ismer?

Azt hiszem, ma a legtöbb embernek, aki ismer vagy hallott már rólam, csirkék vagy legalábbis állatok jutnak eszébe a nevem hallatán, és a Google-találatok is ezt erősítik. 

Az elmúlt években sokat gondolkodtam, dolgoztam azon, hogy művészként, pontosabban milyen művészként identifikáljam magam, és mostanra, úgy érzem, valamiféle nyugvópontra jutottam. Ez persze mindig nyitott kérdés, hiszen folyamatról van szó, de mára egy olyan erős kötelékké fonódtak össze az érdeklődésemet, munkámat meghatározó élmények, vonások – az elméleti és a művészeti tanulmányaim, az állatok szeretete és a nemzetközi filmgyártásban töltött évek –, amelybe bátran kapaszkodhatok, és ami, ha talán átmenetileg is, de egy relatív biztonságot adva vezet az életben és a pályámon. Szóval bár tudnám cizellálni, szívesen azonosulok ezzel az említett képpel. 

Érdeklődésed középpontjában mindig is a fotográfiai képalkotás állt?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy a fotográfia jelentette a belépési pontot a művészet iránti érdeklődésemhez. Ezzel a médiummal ismerkedtem meg elsőként közelebbről. 

Gyerekként elbűvöltek a fényképezőgépek, az ablakon száradó fekete-fehér analóg nagyítások és a fanyar fixírszag a laborban. Már elég fiatalon, 12-13 évesen lelkesen fényképeztem és fotósként képzeltem el a jövőmet. Aztán óriási változást hozott, mikor 16 évesen elkezdtem Gulyás Miklós iskolájában, a Fotográfus.hu-nál tanulni, olyan tanároktól, mint Szalontai Ábel, Illés Barna, Gőbölyös Luca vagy Eperjesi Ágnes. Kiderült, hogy egy egész új univerzum lakozik azon a fajta, klasszikus esztétikai alapokon nyugvó fotográfián túl, amit gyerekként magamba szívtam, és ez rendkívül kiszélesítette az érdeklődésemet, egyúttal pedig el is távolított a fotográfiától. Tágabb összefüggésben kezdtem el vizsgálni azokat a problémákat, amelyek akkoriban érdekeltek, és egy idő után sokkal kevésbé volt egyértelmű, hogy fotográfiai megoldást kell rájuk találnom. Ezért is jelentkeztem aztán a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem design- és művészetelmélet szakára, ahol többek között az esztétika, a filozófia, a társadalomtudományok és a designkultúra perspektívájából közelítették meg a világot és a művészetet. Az alapképzésen töltött három év rendkívül meghatározó volt, és bár akkoriban sokszor kerülőútként tekintettem rá, ma nagyon hálás vagyok, hogy ezt választottam, és nem ugrottam fejest 18 éves fejjel a fotószak kihívásaiba. 

Aztán az egyetem után, 21 évesen bekerültem egy rendkívül progresszív, de tisztán piaci alapokon szerveződő környezetbe, ahonnan fél évtizeden át nem szabadultam, és ez az élmény nagyon erősen befolyásolta a gondolkodásomat és az érdeklődésemet. Részben ott találkoztam azokkal a problémákkal, amelyek ma is foglalkoztatnak. 

Végül mégis visszatértem a fotográfiához, és elvégeztem a mesterképzést a MOME-n, de az már nem arról a naiv szerelemről szólt, ami 15 évvel korábban a médiumhoz kötött. Sokkal inkább egy eszközt láttam benne, amit meg lehet, sőt, érdemes és fontos is megkérdőjelezni.

Lone Sire, 2020. Fotó a művész jóvoltából.

Szerinted mi most a fotográfia szerepe a társadalmi változásokban? Miben látod a lehetőségeit és az erejét? 

Izgalmas kérdés ez. A fotográfia a mai kor talán legtöbbet használt és legerősebb társadalomformáló médiuma, és mint ilyen, magában hordozza az emberiség működésének kétoldalúságát: a magával ragadó, inspiratív szabadságot és a kiüresedést; az élvezetteli befogadást és a világromboló kizsákmányolást. Ugyanakkor épp ebben a Janus-arcúságában rengeteg lehetőség rejlik, és tudatosan használva jó eszköze lehet a kritikai reflexiónak, hiszen mintegy partizánként belülről tudja bomlasztani, megkérdőjelezni a status quót. Vagy legalábbis igyekszem ebben hinni, mikor dolgozom, és ebben a szellemben használni a fotográfiát, de persze mikor a mű bekerül a (művészet)világ körforgásába, védtelenné válik. 

Úgy is fogalmazhatnék, hogy a fotót gyakran “korrumpált”, vagy legalábbis a “korrupciónak kiszolgáltatott” médiumnak látom. Talán épp azért, mert ilyen szervesen tud illeszkedni a mai immateriális fogyasztói kultúrába, könnyen a jelentések és érzelmek végtelen fogyasztási vágyának vagy a kognitív kapitalizmus tudástermelési kényszerének kiszolgálójává válhat. A fotográfia ma elképesztően kiterjedt intézményes infrastruktúrával rendelkezik, ami kettős hozadékkal bír. Egyrészt rendkívül hatékonyan lehet általa üzenetet közvetíteni, másrészt viszont az intézményrendszer markánsan jelöl ki vizuális trendeket vagy meghatározó témákat, amiket könnyű és csábító követni, reprodukálni. De az ezáltal jelentkező kihívások, amelyekkel a fotográfiát használó, illetve azzal foglalkozó közeg jelenleg szembesül, talán nem is annyira a fotográfia egyéni kérdéseiről szólnak, mint inkább a tágabb értelemben vett termelés és fogyasztás globális válságának, átalakulásának szimptómáiról, ami a fotográfiában – a rendszerben elfoglalt, többszörösen kitüntetett szerepe miatt – nyilvánvalóbban érezteti a hatását.

Tevékenységed során mely kérdéseket tetted fel, amelyekre válaszul születtek ezek a most már ismert sorozataid? 

Munkáimban a világ és benne az ember – és így persze a magam – helye, illetve ennek meghatározó problémái érdekelnek. Azt viszont, hogy ezekhez a kérdésekhez hogyan viszonyulok, és hol találok rajtuk fogást, meghatározzák a már említett élmények, hatások. Ember és állat viszonyának olyan, szimbolikus, modellértékű megnyilvánulási helyzeteit keresem, amelyek egyrészt élesen tükrözik a környezetünkhöz való hozzáállásunkat, másrészt egy metaforikus értelmezés révén lehetőséget adnak arra, hogy a vizsgálatuk révén általános társadalmi, ökológiai, politikai és gazdasági anomáliákat tematizáljak, és olyan problémákkal foglalkozzam, mint a környezeti válság, a kizsákmányolás, a technológiai fejlődés, a megfigyelés vagy a kirekesztés. Nagyon gyakran ugyanazokat az ideákat, elveket próbáljuk implementálni az állatok világában vagy állatokkal való viszonyunkban, amelyekre a humán társadalom rendszereit is szívesen építenénk, de az előbbiek esetében mindezek tisztábban jelennek meg, mert kevesebb morális vagy etikai kérdőjelet iktatunk az ötlet és a megvalósítás közé.

Carousel-style milking parlour, 2021. Fotó a művész jóvoltából.

Mi a munkamódszered egy-egy téma feldolgozása esetén?

A legegyszerűbben talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy esettanulmányokat készítek. Miután felfigyelek egy jelenségre, ami felvet bennem egy kérdést, vagy eszembe juttat valamit, alapos kutatómunkába kezdek, és felfedezem a jelenség mögött álló történetet és rendszert, egyúttal pedig megpróbálom felfejteni az implikációt, és értelmezni, elhelyezni azt egy szélesebb elméleti – filozófiai, társadalmi, tudományos – kontextusban. Így alakul ki a projekt magja. Ebből a magból kiindulva kezdem el aztán magát az alkotómunkát, aminek többféle kimenetele lehet. 

A legutóbbi munkám kiindulópontja, amelyen a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj keretében is dolgoztam, például egy cikk volt, amiben arról írtak, hogy egy ír tech startup összeállt a Cargill nevű mezőgazdasági óriásvállalattal, és kifejlesztett egy arcfelismerő algoritmust tehenek számára. Erről elsőként a Kínában bevezetett megfigyelési rendszer jutott eszembe, ami nagyon beindította a fantáziámat. Mikor elkezdtem kutatni, egy elképesztően izgalmas területre leltem a modern, high-tech tejtehenészetben, amiben rengeteg égető kérdés összpontosul az ökológiai krízistől és a növekvő emberi népesség élelmezésétől a big data és a mesterséges intelligencia kihívásaiig. 

Jellemző, hogy a munkáimnak van egy tényszerű, mégis számos többletjelentéssel bíró része, amit egy az egyben átemelek a kutatási anyagból, illetve egy – mondjuk úgy – reflektív vagy spekulatív része, ami elvontabb eszközökkel beszél az alapproblémáról. A tehenek esetében ez fotogrammetrikus 3D scanneléssel készített képeket jelent. Ez egy eredetileg térképészeti célokra kifejlesztett technológia, és mint ilyen, elsősorban nem önkifejezési, hanem mérőeszköz, ami különösen izgalmas számomra. Úgy érzem, hogy ennek a technikának valahogy a vérében van az a fajta kolonizáló attitűd, amivel az ember jellemzően az állatok felé fordul. Az így készült kép a teheneket és a környezetüket mintegy információfelhőként vagy “robbantott ábraként” jeleníti meg, ugyanakkor bír egyfajta festői kvalitással, ami előhívja azokat a múltbéli, bukolikus képeket, amik ezekről az állatokról a legtöbbünk fejében ma is élnek, és amik valójában már kétszáz évvel ezelőtt is nosztalgikusak voltak.

A munkáid kiállítási térben való megjelenése esetén sokszor használsz installációs megoldást, bevonsz tárgyat. Miért?

Ez egyrészt a tanulmányaim szerteágazó mivoltából fakad, másrészt pedig köze lehet a fotográfiával szembeni szkepszishez, amit már szintén említettem. De talán leginkább az az oka, hogy van bennem egy vágy, hogy ne konstatáljam, hanem konstruáljam a világot. Emberként alapvetően nem a világ előtt, hanem a világban állunk, így sok esetben a mű is erősebb élményt adhat, ha nem elénk tárul, hanem körülvesz és több érzékünkre hat.

Installációs nézet: Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj 2020.; Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2021.

A Pécsi-ösztöndíjas anyagod késznek tekinthető, vagy egy folyamat állomásaként értelmezhető? 

Az ösztöndíj ideje alatt sikerült felfejteni és reflektálni a kiindulópontot jelentő gondolatok egy részét, de még számtalan felfedezésre váró aspektus van, amelyek különböző alkotói megoldások felé visznek, és ez nagyon inspirál. Feltétlenül szeretném folytatni a projektet, és egy műtárgyegyüttesben vagy művek sorozatában feldolgozni, illetve szeretnék jobban elmélyedni a téma elméleti hátterében is. Ehhez nagyon jó hátteret és keretrendszert jelentene a doktori képzés.

Interjút készítette: Csizek Gabriella

Partnereink

veszprembalaton2023 EMMI NKA MMA kultura.hu
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow