A játék az egyetlen dolog az életben, ami komoly / Interjú Melkovics Tamással

Melkovics Tamás Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjas szobrászművésszel a 2021-es nyár legforróbb napjainak egyikén beszélgettünk az Elnök utcai közösségi műteremben, tulajdonképpen ugyanazokról a kérdésekről, amelyekről a művei is szólnak, a keletkezés és a kibontakozás rejtélyes útjairól, a fejlődés folyamatáról és a kezdetekről, minden alkotás és emberi tevékenység origójáról, a játékról. A szentendrei Ferenczy Múzeumban megrendezésre kerülő kiállítása is ugyanezeket a témákat fogja vizsgálni.

Csodálatos kaotikus tér van itt az Elnök utcai műteremben, ahol 13-an dolgoztok, és nekem, mint vendégnek nagyon izgalmas.

Az egész hely tele van élettel, a legkülönfélébb személyes tárgyakkal, festményekkel, és egyre több a szobor is. Szeretek itt lenni, bár nem ez a legideálisabb szobrászati tér. Viszont a közösségben való munka nagyon sokat ad. Sokat olvasok, munka közben is előadásokat, hangoskönyveket hallgatok, amelyek gyakran a lemondásról és megszabadulásról szólnak, miközben én görcsösen ragaszkodok a szobrászati identitáshoz, tárgyakkal teli világban élek.

S magad is tárgyakat hozol létre. Ez rendben van?

Az, hogy létrejön egy tárgy, csak egy része az egész történetnek. Olyan, mint a mérőszalag esetében: a felosztás, a sok határozott fekete vonal jelzi a centimétereket, de a közte lévő  üres tér maga a távolság, így az valójában nem üresség, hanem a lényeg. Szóval az, hogy ilyen körülmények mentén létrejön egy tárgy, inkább csak egyfajta következménye a munkámnak. Hogy ez rendben van-e így, azon én is sokat gondolkozom.

Gyakran érzem, hogy a helyesnek vélt életviteli szemlélettel nagyon sok téren ellentétben van a működési metódusom. Sokat gondolkodtam mostanában a helyes úton, a helyes működésen. Érdekes többezer éves szövegeket olvasni arról, milyen viszonyrendszereket alakítsunk ki az élethez. Még akkor is, ha a társadalmilag meghatározott norma folyamatosan változik, hiszen a változás az egyetlen állandó.  A legfontosabb az, hogy saját tapasztalataink alapján alakítsuk ki a meggyőződésünket. Amit a játékosságon túl igyekszem újra az alapeszköztáram részévé tenni, az a türelemnek és a fókuszált figyelemnek a gyakorlása. A személyes intuitív érzetek felerősítése mentén azt az életet igyekszem élni, amiről úgy érzem, hogy számomra a legjobb.

Miként váltál szobrásszá?

Nem hiszek a predesztinációban, de nálam elég határozott volt a képzőművészeti irányultság egészen gyerekkoromtól kezdve. Ösztönös belső késztetés volt, ami elfogadó és támogató környezettel társult. Rodin önéletrajzában olvastam, hogy a szülői tiltás ellenére mennyire makacs igény volt benne a szobrászat gyakorlása. Szerencsére engem támogattak a szüleim, nem kellett az asztal alatt, titokban szénnel rajzolnom, mint azt Rodin tette. Jó kiindulási pont lehet, ha egy késztetés ennyire erősen jelen van, akkor arra érdemes odafigyelni. Sokszor azt látom, hogy az emberek legnagyobb keresztje, ha nem tudják, mi az az út, amit végig kell járniuk, ha nem találták meg azt az irányt, ami érdekli őket. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez nálam ennyire határozott. Nézd meg a tenyerem, milyen egyenes az életvonalam, egyértelmű itt minden. Ez misztika, vagy a fene se tudja, micsoda, de amikor belenézek a tenyerembe, azt látom, amit belül is érzek, hogy minden határozottan egyirányba vezet.

Még hosszú hónapok vannak a szentendrei Ferenczy Múzeumban megrendezésre kerülő kiállításodig, úgyhogy biztos érdekes lesz majd visszaolvasni ezt az interjút a megnyitó után, de hol tartasz most, mi lesz a kiállításod vezérfonala, témája?

Pár napja ugrott be a Play szó, mint lehetséges kiállítási cím. Még változhat, de most úgy érzem, ez írja le leginkább azt, ami visz. A játék tematikáján túl ez egyfajta indulás, valaminek a kezdete számomra.

Eddig a pályámon domináns volt a hogyan. Hogyan hozok létre valamit, milyen anyagokat használok, a gondolataimat miként tudom anyagokba átültetni. Persze ez egy lezárhatatlan folyamat, de úgy érzem a lényeg a miértben van. Az elmúlt 15 évben a hangsúly a létrehozáson és a technikai alapok elsajátításán volt.  A miért saját magam felfejtését is jelenti. Szellemibb korszakba lépek, mindamellett a technikai sík – mivel a fizikai térbe kerülnek az általam létrehozott objektek – továbbra is domináns marad. Anyaggal dolgozom, tehát nem léphetek át pusztán a szellemi térbe, de erősebb jelenlétet akarok adni annak a belső, szellemi dialógusnak, ami által megvalósul egy gondolat. A folyamat végeredménye pedig egy objekt, egy szobor.

Azért én még kérdezek egy anyagit, mert jellegzetes az anyaghasználatod.  Hogyan találtál rá a poliuretánra?

Gyakran az élethelyzet határozza meg, ki mivel dolgozik. Az elmúlt tíz évben sokat dolgoztam filmes produkciókban, ahol szinte minden műanyag. Egy furcsa plasztikvilág, amitől egyre távolabb kerülök. Őrült, szürreális időszak volt, ahol rendszerint műanyagokkal dolgoztam, a poliuretán is így került a képbe.  Nagyon sokat tanultam a filmezésből, de amikor egy nap alatt a teljes magyar filmgyártás leállt, az ráébresztett a saját ingatag viszonyomra ezzel a közeggel. Igaz, a következő gondolat már az volt, de hát nem vagyok kiszolgáltatott, nekem itt van a saját szobrászati praxisom, a Derkovits-ösztöndíjam, és gőzerővel dolgozni kezdtem. Két nagy, komplex szobor készült a leállások ideje alatt, és a 2020-as év lett az egyik legmeghatározóbb időszak az eddigi szobrászati munkámban, mert semmi másra nem kellett időt szánnom, csak a műtermi munkára.

Most milyen anyaggal dolgozol?

Sosem az anyag a meghatározó, de fontos a hordozó. Ha tehetném, követ faragnék, de erre nem az Elnök utca a megfelelő helyszín. Igyekszem letenni a műanyag megoldókulcsot, mert igénytelen és kicsit „hazug” anyagnak érzem, ami nem öregszik szépen. Ennek ellenére nagyon hasznos és kifejező lehet, ami talán pont a korunkat jól leíró tulajdonságaiból fakad. A rendelkezésemre álló lehetőségeken belül klasszikus szobrászati anyagokkal fogok az elkövetkező időszakban foglalkozni. Nagyon érdekel a fémöntés, ezen belül is a homokformázásos fémöntészet. Lenyűgöz az a redukált formanyelv, amit ez a technika hordoz.

A poliuretánhoz még egy gondolat: a Plastic Planet című dokumentumfilmben hallottam, hogy a kőkor, vaskor, bronzkor után most a plasztikkort éljük. Ebben az értelemben ez az anyag kórkép is. Társadalmunkban nagyon fontossá vált az idő és az energia, a poliuretánból könnyen és gyorsan lehet dolgozni, és ez reflektál a mai igényrendszerre. A klasszikus értelemben vett szobrászat nagyon lassú műfaj. Egy szobor elkészítése márványból, kézzel kifaragva éveket vesz igénybe. Nem összeegyeztethető azzal a ritmussal, amit a mai társadalom elvár az egyéntől, így kerülnek képbe a mesterséges anyagok. Ahhoz, hogy a műanyagot más anyagra cseréljem, de rendben legyen a tempó is, megfelelő formátumot kell találnom, és innen válik fontossá a miért végiggondolása.

Hol tartasz benne?

Sokat töprengtem, mi az, amiben a legőszintébben benne tudunk lenni, és itt ugrott be a játék. Az első hét év rendkívül fontos és meghatározó az életünkben, akkor épül ki a személyiségünk és a viszonyrendszereink alapszerkezete. Tehát a tanulási folyamataink egyik legmeghatározóbb eleme a játék. A játék a legkomolyabb dolog, sőt az egyetlen az életemben, amiben nem ismerek tréfát. A műtermen kívül is szinte minden nap játszom otthon. Főleg begamonozni szoktunk a párommal. Nagyon szeretek sakkozni is, de a begamon talán életszerűbb, mint a sakk.  Ott van a kocka, ami a véletlent hozza be, a külvilágot, amire nincs ráhatásod. És te mint játékos, erre reagálsz, próbálod a lehető legjobbat kihozni az adott dobásból. Ez az élet játéka, persze nagyon absztrakt formában. A sakk más dinamika, ott minden egyes döntés a játékost terheli, nincs külső tényező, az egész két játékos közti dialóg. Minden esetre a játék a lényeg, erre jutottam. 

A kiállítás kapcsán a játék fogalomkörét a legózáshoz hasonló értelemben használom. A legó egy formahalmaz, komplex, összefüggő rendszer. Én is olyan saját formarendszeren dolgozom, ami hosszú távon jól működtethető. Olyan halmazokat hozok létre, amik egy keretrendszeren és szabályszerűségeken keresztül végtelen számú variáció lehetőségét hordozzák. Az utóbbi néhány évben már modulokból, elemekből építettem fel munkákat, és a különböző elemekből nagyon komplex struktúrákat állítottam össze. Ezeket fejlesztem most tovább úgy, hogy ne zárt, hanem nyitott egységek legyenek, amiket újra tudok rendezni. Az a fajta szabad komponálási metódus, amit egy gyerek képvisel a legózásnál, az a kulcsa annak az alkotói igénynek, ami felé haladok. Az a célom, hogy ne a klasszikus, lassú, nehéz, technológiai központú szobrászati attitűd érvényesüljön a munkáimban, hanem meglévő elemekből szabadon tudjak komponálni. Ehhez viszont létre kell hozni egy olyan eszköztárat, formanyelvet, amivel dolgozni tudok. Ezen az úton haladok.

Interjút készítette: Jankó Judit

Az interjú 2021. nyarán készült. Melkovics Tamás egyéni kiállítása 2022. március 18. és június 26. között látható a szentendrei Ferenczy Múzeum Centrumban.

Fotók: Csákvári Zsigmond