A nyomdász szakmát követte a zenei majd a festőművész karrier
Szülei szerették volna, hogy szakmát tanuljon a ma már a szentendrei kulturális élet kihagyhatatlan, saját izmust megteremtő alkotóművésze, efZámbó István.
Így került Kecskemétre, ahol a nyomdász szakma rejtelmeiben kellett elmélyednie. Az első nehézséget az jelentette, amikor nyomdász ipari tanulóként reggel 6 órára kellett bejárnia a műhelybe. Az itt megismert tanulótársak közül kérdezett rá az egyik nála, hogy mivel úgy hallotta, Pestről jött, és jól zenél, csatlakozna-e a zenekarához. Egyből rávágta az igent, bár igaz, hogy nem budapesti volt, hanem szentendrei, és nem is tudott nagyon zenélni. “1967-ben járunk ilyenkor, amikor senkinek nem tűnt ez problémának, megfeleltem úgymond a felvételin” – mondja a művész a belőle áradó lazasággal. Lassan a hallgatóságot is magával ragadja ez a könnyed életérzés, és hiába zuhog az ArtKert összművészeti fesztivál első napján, augusztus 24-én egyre vészjóslóbban az eső, ámulva hallgatjuk efZámbó István életének folyását.
Bizonyára sok tudatosság áll a művészete mögött, a beszélgetésből mégis úgy tűnik, inkább megragadta a kínálkozó lehetőségeket, mit kergette, és inkább élvezte azokat, mint kínkeservesen munkálkodott volna rajtuk. Valahogy így indult zenész karrierje is. A zenei próbái egyébként a kecskeméti Szilágyi Károly Művelődési Házban zajlottak, mint pedig később kiderült, onnan három háznyira lakott az azóta állandó alkotótársává vált feLugossy László. A fent említett zenekar élte a maga életét, és persze nem maradhattak láthatatlanok, ha csak külföldi dalokat, ráadásul rock and rollt és bluest szerepeltettek a repertoáron.
Lassan aztán a dadaizmus is beszűrődött az életébe, és ennek hatására született meg egy performansz, amivel aztán fél évre kivonták őt úgymond a forgalomból. De hogyan is indult a karrierje? Nem akart ő festő lenni – mondja magáról, csak hát tetszettek neki a képek. Egészen új világ tárult fel előtte, amikor felnyitotta Herbert Read A modern festészetcímű könyvét, és az abban foglalt művészeti stílusokat, technikákat fel-felvette, kipróbálta, három napig például Van Goghként élt. Közben Kecskemétről haza-haza járva fedezte fel a megyei tárlatokat, és ebben az időszakban ismerte meg Vajda Lajost és Deim Pált is, akiket joggal nem kellett bemutatni senkinek a szentendrei beszélgetésen. Kép képet követett, amikor Herbert Read olvasása közben eljutott a dadaizmusig, amelyből az aktok keltették fel leginkább érdeklődését. Aztán megalkotta saját izmusát, az edvinizmust. Elindult körülötte a kulturális élet, kocsmákban megfogalmazott kiáltványok követték egymást a művész életében, és innen már nem kell merészet gondolni, hogy tudjuk, a diktatúra figyelmét is felkeltette.
EfZámbó István festő, grafikus, képzőművész, mindezt pedig autodidakta módon sajátította el. 1968-tól Szentendrén működött, a Vajda Lajos Stúdió alapító tagja, a szentendrei művészeti élet egyik meghatározó személyisége. Munkásságáért 1977-től többször kapott szakmai díjat. 2000-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze lett. A festészet mellett az 1960-as évek közepétől zenével, fotóval, szobrászattal, performansszal is foglalkozik. A szentendrei szabadtéri tárlatok egyik szervezője. 1981-ben az A. E. Bizottság együttes, majd több zenekar alapítója. 1968-tól állandó résztvevője a szentendrei csoportos kiállításoknak. 1982-től rendszeresen szerepel csoportos tárlatokon a Műcsarnokban, az Ernst Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában. Számos egyéni tárlata volt 1976-tól Szentendrén. 1985-ben Bécsben, 1990-ben Székesfehérváron, az 1990-es években több alkalommal a fővárosban rendezett egyéni kiállítást. Művei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galéria, a székesfehérvári és a nürnbergi múzeum gyűjteményében.
Az ArtKert összművészeti fesztiválon tartott Azok a régi csibészekcímű beszélgetést, a Hangfoglaló Program múltidéző beszélgetéssorozatát Lévai Balázs vezette. Negyedik évadának ért végéhez a Hangfoglaló Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzését Támogató Alprogram poptörténeti talkshowja egyébként a nyáron, amelynek vendége volt már többek között Szikora Róbert, az R-GO énekese, vagy éppen D. Nagy Lajos, a Bikini frontembere. A nyári szezont ugyan pihenéssel töltik a szervezők, idén azonban kivételt tettek, hogy Szentendrére is ellátogathassanak.
Nem a Régi csibészeké volt azonban az egyetlen beszélgetés az ArtKert összművészeti fesztiválon: a hatalmas és zajos sikerrel lezajlott Szentendre éjjel-nappal nyitva fesztivál egyik különleges programján járt a Szentendrei Régi Művésztelepen Juhász Kristóf is, a Magyar Idők újságírója, aki a Múzsák kertje – Költők párban című felolvasást és beszélgetést hallgatta meg nálunk. A programot eredetileg a művésztelep kertjében rendeztük volna meg, de a hirtelen jött eső elől be kellett menekíteni az, ami “nem vált kárára a késő délutáni szeánsznak, hisz Szentandrássy István nemrég megnyílt kiállításának képei is hozzáadódtak a befogadói élményhez” – fogalmaz Juhász Kristóf.
Oravecz Péter, Ughy Szabina, Zsille Gábor, Simon Adri
A négy egykori Móricz-ösztöndíjas költővendég – akik a rendezvény címéhez hűen valóban egy-egy párt alkotnak, ezt tematikus elemként használják, ami bátorságra vall, hisz művészet és magánélet szirtfalai között a híd keskeny, és onnan olyan csúf helyekre lehet zuhanni, hogy inkább le sem írom – Simon Adri költő, az Irodalmi Jelen Kritika rovatának szerkesztője, Zsille Gábor költő, műfordító, a Magyar Napló irodalmi folyóirat versszerkesztője, Ughy Szabina költő, író és Oravecz Péter költő, flamencogitáros volt, a beszélgetést pedig Mirtse Zsuzsa író, költő, szerkesztő moderálta.
“Olyan irodalmárokról beszélünk, akik nevét illő lenne hamarosan az egész országnak ismernie, hiszen Ughy Szabinának például ilyen, letaglózó erejű képeket köszönhetünk: „(…) a megkínzott kutya szemében, / a feltárt tömegsírból kiásott csecsemő kóchajában, / egy korty citromos teában, / a tetteinkhez tapadó bűntudatban, / a száműzöttek testvériségében, / Bach és Ray Charles zenéjében, / magatehetetlen párunk kézszorításában, / a gyászbeszéd szavait elnyomó légkalapács zajában (…)” (Hiányos szerkezet – Vasadi Péter emlékének).
Simon Adri olykor ravaszul naivának álcázza magát, hogy aztán annál finomabb cinizmussal zökkentse ki az olvasó tudatát a mindennapi, felületes szemlélésből: „Nem a szaporodási ösztön, a fészekrakási / hév miatt jön rájuk e különös lyuggatás, / nem is búvóhelyet keresnek, hiszen / megszokták rég az emberi társaságot. / Mivel nincs különösebb oka egy harkály
nak / e rombolásra, azt mondják, unatkozik, / és unalma elhessentésének módozatában / követik fiókái is. Mivel az egész család védett, / légpuskával megzavarni vagy egyéb módon / bántani tilos, eszmei értéke sokkal több / mint a falat újravakolni. De hiába minden (…)” (Harkályok bosszúja)” – írja Juhász Kristóf a Magyar Idők hasábjain.
Simon Adri és Zsille Gábor párosa pont azt az erős hatást adta, amit várt az újságíró: Zsille Gábor mer bohóckodni, kicsit affektálni, Simon Adri a maga érzékenységével veszi a ziccereket. Minden költőt bátorítanak a jó példával, hiszen a szerepvers, ha megszólal, szerepelni is akar. Előkerülnek az újságíró nagy kedvencei, a borzasztó szóviccek is: szilvás vállad – Szilvásvárad, lila füled – Lillafüred.
„Ughy Szabina és Oravecz Péter más előadói karakter – visszafogottabbak, melankolikusabbak, tűnődőbbek, mint költőtársaik. Afféle mesebeli, elvarázsolt királylány és a szegénylegény párost alkotnak. És ez az elvarázsoltság illik is például Oravecz Péter alábbi metafizikus strófáihoz, miket olvasva az egyszeri ember hajlamos azt gondolni, hogy a költészet az új teológia: „Pohár bor. Áttetsző kehely, / benne folyékony fény ragyog. / Pál tudta, hogy »nem én«. / Hogy bennem Én vagyok. / Itt minden összefügg. / Az indák lugassá szövődnek. / És mi is megbocsátunk a / helyettünk vétkezőknek. (Ambient – Vasadi Péternek)” – olvasható.
