Életre kelteni / Beszélgetés Tóth Kinga környezetvédelemmel kapcsolatos művészeti tevékenységeiről

Borítókép: Tóth Kinga portrékép. Fotó: Zergi Borbála

Tóth Kinga művészetében különféle művészeti ágak komplex módon ötvöződnek, és az üzenetek hatékony közvetítése céljából egységbe rendeződnek. Művészi felelősségvállalásról, környezetvédelemről, empátiáról és a performatív irodalmi alkotókat elismerő művészeti díjról beszélgettünk a kitüntetett alkotóval.

Igazán nehéz dolgunk van, ha meg akarjuk határozni a művészeti tevékenységi körödet. Te hogyan definiálod magadat?

Az önéletrajzomban író, költő, intermediális alkotó megnevezések szerepelnek. Az utóbbi időben a performanszot és az intermediális tevékenységet érzem magamhoz legközelebb, de nehéz a különféle kategóriákkal boldogulnom. Próbálom a gondolataimat minél egységesebb formában kifejezni, és nekem erre nem elég az egyik vagy a másik művészeti ág, mert hiányérzetem támadna, ha le kellene csupaszítanom a munkám. Már egészen korán biztos voltam abban, hogy „híres író” szeretnék lenni, de fontosnak tartottam az írásaimhoz társított rajzaimat is, és nem akartam lekaszabolni őket, mert ugyanazokat a tartalmakat közvetítik, mint a szövegek, ezáltal szervesen összekapcsolódnak. Később a volt párommal és alkotótársammal, Normál Gergellyel noise- és punkzenével kísérleteztünk, melyben a szövegek is átalakultak, elfelejtődtek, vagy hangokká változtak. Ő sokszor statikusan háttal állt a színpadon, én pedig a keményebb frontember szerepét vállaltam fel, a mozgásom az autisztikus gyermeki mozdulatokhoz hasonlított.

A művészeti tevékenységemben maguktól fejlődtek és kapcsolódtak össze a különféle területek. Nekem csak hagynom kellett, hogy kibontakozzanak. Performanszaimban például szerves és szervetlen anyagokból készítek installációkat, melyekbe fizikailag is beépítek szövegelemeket. Ezekben a terekben én is jelen vagyok, és igyekszem átszűrni magamon, ami ott megvalósul.

Lehetséges, hogy annak a hatásnak az eléréshez, hogy a közönség a bőrén érezze az általad közvetített üzenetet, nem elég az írott szó, és ezért folytatsz ennyire komplex tevékenységet?

Engem pontosan ez az élmény érdekel, és hajt, hogy olyan közegeket hozzak létre, melyek hatásait mindenki saját magán tapasztalja meg. Van, akinek elég ehhez az írott szó, de szerintem az vezet jó út felé, ha az alkotó egyszerűen megtalálja a saját maga számára hiteles kifejezési formát. Az én kifejezési formám pedig az, hogy a témáimat magamon átszűrve közvetítem. Arra törekszem, hogy élő dolgokat hozzak létre, hogy a gondolataim életre keljenek, akár egy szövegtestben, mesében vagy egy improvizatív gyakorlat során, amikor a szél hangját próbáljuk kiordítani magunkból. Ezt próbálom minden szinten megvalósítani.

Jellemzően társadalmilag fontos témákkal foglalkozol, melyek feldolgozásához bátorság is kell. Melyek ezek?

Az egyik végzettségem a pedagógia, sokat is dolgoztam aktívan pedagógusként, és művészként is fontosak számomra a pedagógia alapelvei. Mégpedig az, hogy értéket közvetítsek, és olyan példával járjak elöl, mellyel óvhatom és segíthetem a következő generációt. Fontosnak tartom, hogy pedagógusként és művészként is közvetítsük azokat az alapelveket, amik az életet alapvetően meghatározzák. Például, hogy mi emberek egyenlők vagyunk, és minden értelemben annak is kellene lennünk: mindegy, hogy melyik országban, milyen bőrszínnel élünk, kit szeretünk, és miben hiszünk. Vagy, hogy a környezetünket ne kihasználjuk, hanem megbecsüljük, akár azzal, hogy minél kevesebb szemetet termelünk. Úgy tűnik, hogy ezekkel a kérdésekkel sokkal komolyabban kell foglalkoznunk. Mert hiába fejlett sok szempontból a jelen 21. századunk, ha a bolygó éppen haldoklik, ha embereket még mindig megerőszakolják és megölik más emberek, vagy ha korlátozzák, hogy kit szeressenek, és miben higgyenek, még akkor is, ha ezzel senkinek nem ártanak. Számomra megdöbbentő, hogy ennyi idő után még mindig itt tartunk, és ebből látszik, hogy ezekkel a témákkal még foglalkozni kell, és beszélni kell róluk. Milyen jó lenne, ha csak egyszerűen a magunk örömére lehetne művészkedni! Ha csak faleveleket rajzolgathatnék, és esztétikus gondolatokat írhatnék rájuk. De nem tehetem ezt. Nem tehetem, mert azzal kell foglalkoznom, hogy minél kevésbé legyek kártékony a bolygó számára. Azzal kell foglalkoznom, és annak kell hangot adnom, hogy Burmában a fennálló rezsim üldözi és börtönbe zárja a szabadság eszméit hirdető költőket. Azzal is kell foglalkoznom, hogy más barátaimat megverik az utcán, pusztán azért, mert megfogják egymás kezét. Szóval falevél-rajzolgatás mellett igyekszem olyan problémákat és jelenségeket felmutatni, melyekre megoldásokat kell találnunk.

A művészeten keresztül mit tudsz tenni ezekért az ügyekért?

Amikor elkezdtem ezekkel a témákkal foglalkozni, iszonyúan sok harag volt bennem, de ez mára részben már átalakult. Most inkább szembesítek, és az utóbbi időszakban, a Covid-járvány ideje alatt előtört belőlem a békességért való könyörgés és a nyugalomra való törekvés. Közel hat éve dolgozom egy ökofeminista imakönyvön, amelynek elkészítéséhez női liturgikusok szövegeket használtam, egészen a 11. századig visszanyúlva. Emellett a szemetem szerves és szervetlen részeit gyúrom össze, melybe mohákat ültetek, így a keletkezett pára, valamint a természetes rothadás hatására újra életre keltek a halott anyagokat. Azt látom feladatomnak, hogy elősegítsem a kapcsolódásokat és a megbékélést, mely fontos a saját és a tágabb környezet életében is, legyen szó ökológiai, munka- vagy akár családi közegeinkről.

Az említett imakönyv milyen formában hordozza az összművészetiséget? Gondolom, nem csak szövegek lesznek benne.

A performanszművészethez kapcsolódva egy grazi orgonistával előadom ezeket a szövegeket. Tavaly lehetőségem volt a fent említett imákhoz kapcsolódóan egy 600 éves női kolostorban forgatni, ennek nyomán pedig több dalt is írtam és el is énekeltem. Emellett van egy gyónó-performanszom is, mely során egy online platform privát csatornáján vadidegen emberek jelentkezhettek be hozzám, akikkel együtt énekeltünk, beszélgettünk, vagy csak felolvastunk egymásnak verseket. Minél személyesebb és mélyebb kapcsolatok kialakítására törekszem az emberek és a környezet tekintetében is.

Az elmúlt hónapokat Feldafingben töltöttem egy művészeti rezidenciaprogram keretében, ahol egy kottafüzetben templomok és szent helyek alaprajzait gyógynövények rajzolataival kombináltam. Ezekre pedig az elmúlt években írt dalaim kottái kerültek. A vizuális befogadáson túl jókívánságok átadására is törekszem, melyet a képek nézése közben imaként el lehet mondani. A jókívánságok közvetítése a szövegeimben és a performanszaimban is megjelenik, de nem teljesen kritikamentesen. Érdekes számomra, hogy azok a szentéletű nők, apácák, akiknek a történetével foglalkozom, falakat és zárt tereket választottak a szabaddá váláshoz. Ezen az ellentmondáson sokat gondolkodom.

Mindemellett a könyvhöz egy fotósorozat is tartozik, melyben előkerül a humor is, mely által a vallásosság szigorúságát szeretném oldani. Vannak olyan személyes tárgyaim, melyek liturgikus eseményekhez kapcsolódnak: például egy római csengő, egy horgolt angyalka vagy egy szenteltvíztartó. Ezekkel gyakran zenélek, és különféle helyzetekben le is fotózom őket. Például szlovák barátaimtól kaptam egy másfél méteres Szűz Mária-képet, amit a debreceni műteremlakásomban kukázott fotelek között fotóztam le. Vagy az „Imádkozzál és dolgozzál!” jelmondat vizuális megjelenítéseként a láthatatlan női munkákra reflektálva rózsafüzért tekertem egy spárgacsokorra, amit feltettem főzni.

Hogyan készülsz fel egy-egy ilyen gondolat vizuális megjelenítésére?

Munkáim szempontjából fontosak a háttérkutatások, melyeket különféle ösztöndíjak keretében vagy személyes kapcsolataim által folytatok. Például Perintfalvi Ritával – aki az egyházon belüli szexuális bántalmazásokról írt könyvet – sokat konzultáltam a szeretetmunkáról. Az ő munkássága is nagyon figyelemreméltó, mivel katolikus teológusként LMBTQ-aktivista is.

A környezetvédelem mellett a gyermekvédelem és az emberek egymás iránti tisztelete egyre hangsúlyosabban jelenik meg a gondolkodásmódomban. És a középkori misztikus női irodalom, melyekről sokat olvasok is. Mindehhez egy belső átalakuláson kellett végigmennem, mely során felismertem, hogy a harag kiordításán és a feszültségek kicsatornázásán túl – amit egyébként imádok megjeleníteni – csendre és békességre van szükség. Sokszor ezt a nagyon egyszerű igényt kellemetlennek tartjuk kifejezni, pedig létfontosságú lenne.

Hamarosan az egyik legfontosabb nemzetközi kiállítóhelyen, a párizsi Centre Pompidou tárlatán szerepelnek a munkáid. Minek köszönhető ez a siker?

Szinte még most sem hiszem el, hogy megtörténik velem! A Centre Pompidou és a Bonotto Alapítvány alapította a Bernard Heidsieck performatív irodalmi díjat, melyet 2020-ban én nyertem meg. Bernard Heidsieck hangköltő volt, aki vizuális téren is alkotott. A díj alapítói figyelik a performatív hangművészettel foglakozó alkotókat, így kerültem a látókörükbe, és már 2018-ban fent voltam a díjazottak short listjén. Tavaly pedig első magyarként én vehettem át a díjat. Főleg a grafikai jellegű vizuális költeményeim közül válogattak a tárlat anyagába, melyek vezérfonalát a kontúrok adják. A zene kontúrja a kotta, a betű a szöveg kontúrja, és a test kontúrja is lényeges az előadásaimban. A kiállítás keretében QR-kód segítségével a hangművészeti alkotások is helyet kapnak. Szeptembertől pedig egy fesztiválsorozat keretében több kapcsolódó eseményt is rendeznek, mely során személyesen is előadhatok, és ezen a fantasztikus helyszínen mutathatom meg a magamon átszűrt üzeneteimet.

Írta: Sipos Tünde