Fogyasztói kultúra fogyasztói társadalom nélkül Pop art a ’70-es években Magyarországon

(Sajtóanyag)

Bár a 20. század elején Marcel Duchamp máig tartó diskurzust indított el a ready made-ek kiállításával és a művészeti tárgy fogalmának újra értelmezésével, Andy Warhol majd 50 évvel későbbi festményei és nyomatai mégis revelatív erővel robbantak be a művészeti életbe. Alkotásai hétköznapi tárgyakat, híres embereket ábrázoltak, mint például a dollárt, konzerves dobozt, Coca-Colát, gombafelhőt, Marilyn Monroe-t vagy Elvis Presley-t.

A rézkarcok és nyomatok a művészet minden korszakában a nagyobb nyilvánosság elérését szolgálták, a sokszorosított grafika mindig társadalmi jelentőséggel bírt és Andy Warhol a reklámipar adta lehetőségeket kiaknázva kezdte kutatni a művészet társadalomban betöltött helyét és szerepét. A művész a társadalom minden rétegét igyekezett átlátni a hivatalos felszíni rétegektől az undergroundig, miközben olyan jeleket keresett, amiket mindenki közel egyformán olvas és ért, és amelyek egyformán elérhetők minden ember számára.
Warhol ismert gondolata a Coca-Coláról így hangzik: „(…) Amerika indította el azt a hagyományt, ahol a leggazdagabbak lényegében ugyanazokat a dolgokat vásárolják, mint a legszegényebbek. Ha nézzük a TV-ben a Coca-Cola reklámot, tudjuk, hogy az elnök is Coca-Colát iszik, Liz Taylor is Coca-Colát iszik, és mindenki ihat Coca-Colát. A Coke egy ital és nincs az a pénz, amiért egy csavargó a sarkon jobb kólát kap. Minden Coke azonos és minden Coke jó. Liz Taylor tudja, az elnök is tudja, a tróger is tudja, és ezt te is tudod.” – Mondta ezt akkor, amikor Magyarországon még híre-hamva sem volt a Coca-Colának, és annak a fogyasztásra épült társadalomnak sem, amelyben a művészet a hétköznapi élet kérdéseit feszegethette volna.
A pop közérthetőségét egyértelműen a fogyasztói társadalom, a tömegtermelés és sztárkultusz ambivalenciája, a művészek által használt forma-, és eszközrendszer tette lehetővé. A pop art nem vágyódik el, mint annyi más művészeti irányzat, hanem totálisan megéli a jelent annak minden túltengésével vagy hiányával. A pop art kiterjeszti a művészet határait, a művészet és az élet kapcsolatát értelmezi újra. Hétköznapi tárgyak, helyzetek, populáris témák segítségével teszi próbára a tárgy és az ábrázolt tárgy, illetve a műtárgy közötti viszonyt. A reklámok, a média által már feldolgozott információk banális témáiból fakadó, erősen ironikus hangvétel járja át a modern tömegkultúrához szorosan kapcsolódó pop art alkotásokat, amelyek szemben állnak a hagyományos művészet ábrázoló, illúziókeltő eszközeivel. A pop art képeket személytelenség, távolságtartás jellemzi, a művek nem tükrözik alkotójuk érzelmeit, hangulatát vagy vágyait.
Magyarországon, amely a keleti blokk egyik markáns pontja volt, a hiánnyal néztek szembe az 1960-70-es évek művészei. Érthetetlenné vált számukra a művészi szabadság hiánya, így a hazai mindennapok valóságából merítve egy a neoavantgárdra épülő, sajátos magyar vonásokkal tűzdelt pop art-irány figyelhető meg munkáikban. 1956 után az erős pártirányítás rendelkezéseinek, tiltásainak köszönhetően az információ, így a művészeti élet külföldön zakatoló változásai is csak szűkre szabott, torzított lencsén keresztül jutottak el a magyar művészekhez. A hazugságdobozba zárt élet a kultúrára különösen fogékonnyá, változásra éhezővé tette a művészeket. A 60-as évek elején lassan nyíltak meg a kapuk külföld felé, aki tehette, tanulmányutakra ment Európa országaiba. Titokban már lehetett némi divatos popzenét hallani a Szabad Európán vagy külföldi művészeti folyóiratokat olvasni a Fészek Klub könyvtárában. A kifáradt, absztrakt retorikából felocsúdva a reveláció erejével hatott művészeinkre a pop art berobbanása, amivel többnyire az 1964-es Velencei Biennálén és 1965-ben a bécsi kiállításon találkoztak először.
Ugyan a kétféle társadalom a nyugati és keleti – között igen nagy szakadék húzódott, a művek kritikai szemléletmódja, anyaghasználata és jelrendszere a pop art műfajához köti a magyar műveket is. A pop kaotikusnak tűnő, a művészet addigi normáit elvető, nyíltan közvetlen és direkt fellépését Magyarországon gyanakvással fogadta a szocialista kultúrpolitika. A lekorlátozott, körülbástyázott művészet újraértelmezésének vágyát keltette fel az alkotókban a popból áradó művészi szabadság megismerése. Itthon azonban a nyugati értelemben vett tömegkultúra még sokáig nem létezett. Ez az oka, hogy a sokszor más irányzatokkal is keveredő, magyar pop art törekvések ikonográfiailag kevésbé kapcsolódnak az amerikai vagy angol példákhoz. Inkább a formai-technikai elemeket vették át: felnagyítás, szitanyomás, ready made, appropriation (kisajátítás) módszere, stb. Itthon azonban a ’70-es években nem világsztárok vagy a tömegfogyasztás kellékei jelentek meg, hanem az amerikai életérzéssel szinkronban a hidegháborús gombafelhő, a pénz és a sokszorosíthatóság maga, a nyomat, mint médium általi lehetőség, a konzerves doboz, mint életminőség, a kenyér, a mindennapok valósága. A kockakő pár évvel a párizsi diáklázadások és a prágai események után az egyik legkedveltebb médiummá vált, számos festményen, nyomatokon és objekteken fedezhető fel. „Szedjétek fel az utcaköveket, strand van alatta!” – hangzott az egyik párizsi diákszlogen, és valóban az utcakő a változás egyik szimbóluma lett a magyar művészetben is, ami mai napig lappang a köztudatban.
A magyar művészek által készített pop művek a nemzeti-, a társadalmi- és nem utolsósorban az önazonosságtudat hiánya, egyfajta lázas identitás-keresés ihlette. Hazánkban tehát legtöbbször politikai irányultságot is kapott ez az irányzat, célja ironikus hangvétellel, humoros fricskákkal bírálni az ideológiával terhelt kultúrpolitikát.
A Fogyasztói kultúra fogyasztói társadalom nélkül című kiállítás olyan a ’70-es években készült hazai pop art művekből válogat, amelyek kollektív emlékezetünket mozgósítva a művészet és a tömegkultúra közös kommunikációs platformját emelik be a kiállítótérbe. A kiállító művészek – Csáji Attila, Kemény György, Lux Antal, Pincehelyi Sándor, Tót Endre és Veszely Ferenc – munkáit szemlélve talán feléleszthető, újragondolható a pop által egykor elindított diskurzus a 21. században, amikor már nálunk is mindenki ugyanazt a Coca-Colát issza, vagyis amikor hazánkban is kialakult, sőt folyamatos változásban működik valamiféle fogyasztói társadalom. Több olyan alkotás is felfedezhető a kiállítás anyagában, amelyeknek közel 40 évet kellett várniuk arra, hogy nyilvános kiállításon szerepelve bemutassák az alkotók különösen izgalmas, ám az adott korban csak megtűrt, olykor tiltott művészi törekvéseit.
Elgondolkodtató lehet, hogy van-e értelme elővenni a régi dolgokat, mennyire lehet aktuális, mennyire lehet mai a ’70-es évekbeli diskurzus. Mára felnőttek generációk, akik csak könyvekből és beszámolókból tudják, milyen volt akkor élni. Manapság divat a „retrózás”: de a kiállítás tétje, kérdésfelvetései ennél messzebbre tekintenek: a kiállított művek ugyanis tiltakoznak a modern társadalom elidegenedettsége, az individuum szellemi és fizikai magánya, a butító közhelyek és az elcsépelt, kiüresedett értékek ellen. A rendszerváltás után, egy másik
században, egészen más történelmi és társadalmi kontextusban, 2013-ban még mindig aktuális kérdések ezek.

Szabó Eszter Ágnes
a kiállítás kurátora