Fókuszban a fotográfiai műtárgypiac

Nemzetközi színtereken a művészfotók értékesítése már a műtárgypiac egyik legnagyobb növekedést produkáló és az egyik legfiatalabb szegmense. Éppen ezért megannyi lehetőség rejlik benne. A budapesti Artphoto Galéria innovatív megjelenésekkel több mint 20 éve tesz azért, hogy a művészi fotográfiák a magyar műtárgypiacon is kiemelt helyen szerepelhessenek. A napjainkban alakuló piaci folyamatokról és az ágazat sajátosságairól Borbély Lászlóval, az Artphoto Galéria vezetőjével beszélgettünk. 

Megfigyelhető már Magyarországon is a fotográfiai műtárgypiac feltörekvése, de talán kevésbé ismerjük működtető mechanizmusait, ezért tisztázzunk néhány alapkérdést, és fókuszáljunk a legalapvetőbb tényezőkre is. Elsőként Te hogy látod a fotográfiai műtárgypiac helyzetét?

Úgy gondolom, a fotó-műtárgypiac még igencsak gyerekcipőben jár itthon a külföldi mintákhoz képest. Bár a fotóművészeti kulturális programok széles körben is egyre népszerűbbek, és egyre több galéria mutatja be fotográfusok alkotásait is, mégis nagyon sok munka szükséges ahhoz, hogy Magyarországon ezt a területet is a megfelelő helyen kezeljék a műtárgypiacon. Az edukáció szempontjából egyaránt fontos helyszínek a múzeumok és a galériák, főleg ha kifejezetten fotográfiával foglalkoznak. De az értékképzés, a fotók műtárgypiaci pozíciójának kialakítása, és annak megszilárdítása főként a kereskedelmi tevékenységet is folytató fotógalériák legfontosabb küldetése. Különösen akkor, ha kortárs fotóművészeket is prezentálnak, ahogyan azt mi is tesszük az Artphoto Galériában. 

Meglátásod szerint milyen együtthatók határozzák meg egy művészi fotográfia értékét ma, a hazai műtárgypiacon?

Fontos kiemelni, hogy mint minden műtárgytípusnak, a fotográfiának is van művészi értéke. Ennek meghatározása egy bonyolult, több tényezőből álló szempontrendszer eredőjében születik meg. A fotográfia esetében is a legmeghatározóbb természetesen az alkotó személye, szakmai felkészültsége, művészi életútja, de rendkívül fontos az eredetiség és a számosság kérdése. Ezért alapvető az adott mű identifikálása, azaz hiteles információkkal történő ellátása. Ettől válik műtárggyá, és ezáltal határozható meg igazán az értéke. Ennek során hitelt érdemlően kell meghatározni, hogy az adott mű mikor, és milyen technikával készült. A legértékesebb általában a vintage kópia. Ebbe a kategóriába azok a fotográfiák tartoznak, melyek eredeti nagyítása a művész felügyeletével a kép felvételét követő meghatározott időintervallumon belül, általában a felvétel évében készült. Az árképzés egyik legjelentősebb sarokpontja ennek a fajta eredetiségnek, vagy elsődlegességének a megállapítása. Az is nagyon sokat számít, hogy egy adott sorozaton belül számozott példányról van-e szó, és annak pontosan hányadik darabjáról. Mivel a fotográfiákon belül is rengeteg különböző eljárásmód létezik, ezért az érték meghatározásakor lényeges tényező, hogy az adott kép a fotográfus által felügyelt módon készült-e, vagy sem. A technikán belül pedig különbséget teszünk analóg és digitális változatok között. Továbbá manapság annak is nagy a jelentősége, hogy milyen módon jelenik meg maga a fotográfia, mint műtárgy: a klasszikus paszpartus, keretezett formában, vagy más anyagokra – például fémre, plexire – nyomva.

Mitől függ, hogy egy fotóból hány darab készül, és honnan tudjuk, hogy valóban csak annyi van belőle, amennyi rá van írva?

A hagyományosabb képzőművészeti területeken, például a festményeknél a sokszorozás nem oldható meg olyan egyszerű módon, mint a fotóknál. Itt viszont ez alapvetés. A rögzített kópiaszámra számos írott és íratlan szabály is vonatkozik, amit részben a fotós, részben az őt képviselő galéria garantál, és természetesen garanciát is vállal érte. A fotográfus a példányokat számozza, és kézjegyével, valamint pecsétekkel is hitelesítheti.

Milyen jellegzetességei vannak az említett árkategóriáknak? Mik befolyásolják a piaci mozgásukat?

A műtárgypiac fotográfiai szegmensében sem beszélhetünk forintra pontosan meghatározható árakról. A gyakorlat inkább értékkategóriák kijelölését teszi lehetővé, hasonlóan az árveréseken megadott becsérték definiálásához. Ha egy piac jól működik, akkor az a saját működésével is létrehoz egyfajta árrendszert. De azt is hangsúlyozom, hogy az aktív, klasszikus műtárgypiaci trendekhez képest Magyarországon a fotógráfiai műtárgypiac még kevésbé dinamikus. Mivel a klasszikus kereslet-kínálat nem generálja erőteljesen egymást, ezért egyelőre nem ez a kultiváló tényező. Speciális terület abban a tekintetben is, hogy nehezen mérhető az árak alakulása. A fotók aktuális piaci árai kevésbé kapnak nyilvánosságot, mint például a festményeké. Másrészt magának a műfajnak a kategorizálása sem különül el élesen, mivel a legújabb trendekben nagyon sok fotóalapú műtárgy születik, akár a hagyományos képzőművészeti területen belül is. Ez azt jelenti, hogy nem kifejezetten fotográfusok, hanem képzőművészek is dolgoznak fotográfiai eljárásokkal, fotós elemekkel, vagy létrehoznak önálló fotográfiákat is, így pedig összefonódás, és átjárhatóság jön létre a különböző médiumok között.

Az árverések egyik legnagyobb előnye a nyilvánosság. A művek adatait és árait ezeknek az eseményeknek az alkalmával ismerhetjük meg. De a fotók esetében ez csak egy szeletét mutatja meg a piacnak. Az árképzés tehát több szinten zajlik, és a kialakult értékkategóriák nem feltétlenül kapnak nyilvánosságot. Hogyan és hol lehet mégis ezekről tájékozódni?

Az árképzésen belül figyelembe kell vennünk azt is, hogy milyen nagy különbség van a külföldi – akár a nyugat-európai – és az itthoni árazás, és értékrend között. Optimálisan nem csak az aukciók tudnák mindezt bemutatni, hanem például a művészeti vásárok, melyek remek alkalmat teremtenek arra, hogy az értékképző rendszereket megismerhessük. Ilyenkor széles spektrumon jelennek meg a galériák, a bemutatott művészekkel és műalkotásokkal. Ebben a tekintetben nagyszerű kezdeményezés az Art Market Budapest Artphoto szekciója, ahol a fotóművészet is a megfelelő reputációban szerepel. A vásárlás elősegítésének nagyszerű közege a művészeti vásár, ami megfelelő rálátást biztosít a piac aktuális helyzetére is. A hiteles tájékoztatás és az informálás miatt éppen ezért nagy híve vagyok annak, hogy a műtárgyak árai ilyenkor láthatóak legyenek.

Milyen eltérések figyelhetőek meg a fotók árképzésében?

Gondoljunk csak bele, ha egy vásárló egy adott fotográfiának egy aukción látja a kikiáltási árát – ami sok esetben a valós értéknek csupán a 60%-át jelenti – majd egy galériában, vagy egy vásáron ennél magasabb összegeket talál, akkor el fog bizonytalanodni. Ha nagy amplitúdóval mozognak az árak az kétségeket kelt. A klasszikus értelemben vett műtárgypiacon nagyon fontos szempont a műtárgyak értékének a megőrzése is, így a fotónál is nagyon jó lenne, ha ez komoly szemponttá tudna válni. Ami részben azon múlik, hogy igazolhatóak legyenek az árképzés szempontjai. Másrészt pedig az is rendkívül szükséges lenne, hogy a műtárgyak értékállóságában meg lehessen bízni. Azt gondolom, hogy a fotográfiai műtárgypiacon még nem kifejezetten jellemző a befektetési szándékkal való vásárlás. Sokkal inkább a műfaj iránti érzékenység, valamint a művészetek iránti affinitás dominál.

Ha megfigyeljük a fotógalériák kínálatát, akkor egyrészt nagyon hangsúlyosan jelenik meg a ’70-es évek neoavantgárd korszaka, melyeknek az árkategóriái is stabilan kialakultak már. Másrészt pedig nagy számban prezentálnak kortárs művészeket, köztük sok fiatalt is. Ám a köztes évtizedek munkái mintha kevésbé lennének láthatóak. Miért van ez?

A’70-es évek neoavantgárd időszaka nagyon népszerű lett az elmúlt években a műtárgypiacon is. Ennek oka, hogy valóban sok tehetséges fotográfus dolgozott ebben az időszakban, de a fotográfiát, mint technológiai eszközt ekkor kezdték el egyre többen, és egyre progresszívebben alkalmazni a képzőművészek között is. Másrészt pedig ez a korszak már tudományosan is jól feldolgozott, amire az elmúlt évtizedek távlatából már jó rálátásunk van – ez része a művészi kánonképzés folyamatának is.  Emellett pedig a nemzetközi szakma – és ennek megfelelően a piac – számára is izgalmasak ezek az évtizedek a társadalmi és történeti átalakulások és jellegzetességek miatt. Szilágyi Sándor: Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965-1984 című könyve pontosan ezt az időszakot mutatja be. A későbbi évek fotográfiái meglátásom szerint inkább tematikusan csoportosulnak. Jól reprezentálta ezt a tavalyi Art Market alkalmából az Artphoto Galéria standján a Körkép című bemutatónk. Itt tizenkét, jelentős részben jelenleg is aktív kortárs fotográfus munkái szerepeltek az 1989-1990-es évekből. Ebben az anyagban érdekes kapcsolódási pontok rajzolódtak ki az egyes alkotók gondolkodásmódja között. Ilyen például az akkori füstös kávéházak világa, mint téma és korjelenség. A tematikák kialakítása és az egységekben való gondolkodás egyébként gyakori a szakmában, például Szarka Klára fotótörténész és munkatársai is sokszor ehhez hasonlóan dolgoznak egy-egy kiállítás megrendezésekor.

Ezen kívül számomra rendkívül izgalmas még a kortárs művészet folyamatos alakulásainak, és változásainak a megfigyelése. Kiemelném például Haris Lászlót, aki már a ’70-es években emblematikus képeket hozott létre, egyedi meglátásban és kísérletező módon. Néhány éve pedig már digitális eljárással készít panoráma képeket, melyekben az idő múlásának lett hangsúlyos szerepe. Művészetének nagyszerűsége éppen ebben rejlik, hogy képes korszakról korszakra megújulni.

A jellegzetes tematikákat említve, az érdeklődők oldaláról is látsz olyan témákat, amik kifejezetten népszerűek?

Ez nagyon változó, és igen személyiségfüggő. De vannak olyan kollektív emlékek – melyek a fotográfia szerepének és a közös történelmi időnek köszönhető –intuitív kapocsként működnek. Ez lehet egyfajta korhangulat, vagy Zeitgeist, mely mentén kötődés alakul ki.

Ha egy mű valamiért népszerűvé válik, annak hármas oka van: a vevő szimpátiája; a kép tematikája és hangulata; valamint az összetalálkozás. A fotók befogadás-élményében megkerülhetetlen egyfajta belemélyülés, és művészetfilozófiai megközelítés. A művészi fotográfia tartalmi mélysége, artisztikus hatása nagyon erős, és túlmutat a technikai megvalósításon. Azt tapasztalom, hogy inkább egyéni szempontrendszerek határozzák meg, hogy valaki az esztétikus, a filozofikus, vagy a dokumentarista stílusú fotográfia iránt vonzódik.

A fotográfiai műtárgypiac tevékenységi körein belül említettük a galériák meghatározó munkáját, az árveréseket és a művészeti vásárok fontosságát is. Főleg az utóbbi év tükrében az online jelenlét sem elhanyagolható. Hogyan látod a virtuális világ és a piac összefüggéseit?

Az Artphoto Galéria nevében büszkén mondhatom, hogy nekünk erről már több évtizedes tapasztalatunk van, mivel már 2000-ben virtuális galériaként indultunk el. A fizikai kiállítóteret csak nyolc éve nyitottuk meg. A tevékenységünk első időszaka kizárólag online zajlott, ahol fotókiállításokat szerveztünk, és ezekhez ajánlottunk vásárlási lehetőséget. Akkor még szinte unikális dolognak számított a kizárólagos virtuális jelenlét, és az online piac sem működött ilyen aktívan, mint ma. Hatalmas lehetőségek rejlenek benne abból a szempontból, hogy elérhetővé válnak a portfóliók nemzetközi színtéren is. Ezért kifejezetten érdemes azon munkálkodni, hogy minél professzionálisabban jelenjen meg egy-egy virtuális bemutató, mert ebben komoly jövő van. A legerősebb tapasztalat azonban az, hogy mielőtt egy vásárlói döntés megszületik, elengedhetetlen igény jelentkezik arra, hogy a műtárgyat a valóságban is megnézhesse az érdeklő. Az online platformon keresztül kialakulhat az igény a vásárlásra, és rengeteg információ is megszerezhető, de a személyes kapcsolódási élményt nem lehet ilyen módon pótolni. Az alkotók számára is kulcsfontosságú tényező minden megvalósuló kiállítás. A szubjektív kötődés pedig a műtárgy és a néző között csak a valós kontaktus révén tud kialakulni. A galériák munkája ezért a jövőben feltehetően hatványozódni fog, mert egyszerre kell online és offline is minőségi módon aktívan jelen lenniük. A galériák hatása tehát a műtárgypiac aktiválásában elementáris erővel bír.

Interjút készítette: Sipos Tünde