Képtörténet – Birtalan Zsolt: Terepszemle No. 6.

Birtalan Zsolt portréja. Fotó: Bilinski Anna

Egy kortárs műalkotás a legtöbb esetben már nem csak ecsettel és festékkel készül. Képtörténet című sorozatunkban megmutatjuk, hogyan lehet műtárgy az emberi test, egy videó, vagy éppen azok az anyagok, melyekben más már nem lát fantáziát. A képek előtt állva pedig közösen kutatjuk fel mindazt, ami mögöttük van. Ezúttal Birtalan Zsolt fotóművész egyik műtárgyát mutatjuk be részletesen.

Birtalan Zsolt (1967-)
Terepszemle No. 6.
giclée print
12×18 cm
Eladási ár: 105.000 Ft

A Képtörténetek sorozatban bemutatott műalkotások a MANK közreműködésével megvásárolhatóak, így Birtalan Zsolt: Terepszemle No. 6. című fotográfiája 2021. június 30-ig. Kapcsolatfelvétel: kozonseg@alkotomuveszet.hu

Munkamódszer – koncepció mentén

Munkáim különböző alkotói szakaszaim szerint sorozatokba rendezhetőek egy-egy előre meghatározott gondolatiság vagy tematika szerint. Általában évente szervezek egy átfogó kiállítást, melyben az azt megelőző időszak fényképeit mutatom be. Természetesen időnként spontán módon is készítek felvételeket, amik ugyan nem illeszkednek az aktuális gondolatvilágomba, de ha valami izgalmasat látok, azt nem hagyom ott az utcán. Egy jó felvétel akár egy későbbi széria meghatározó darabja is lehet.
A fotográfia műfajából adódóan, a munkamódszer tekintetében van egy alapvető különbség a festészet, a szobrászat vagy akár a konceptuális fotográfia között. Amikor egy képzőművész az üres vászon előtt állva, vagy adott anyagból hoz létre egy műalkotást, akkor a saját víziója mentén dolgozza ki a részleteit: beállítja a kompozíciót, kiválasztja a megfelelő színeket és eszközöket. Tehát egy elképzelést realizál a munkájában. Ezzel szemben a fotográfus nem egy üres lapból indul ki, nem a semmiből hoz létre valamit, hanem ezzel ellentétben az adott sokféleségből választja ki, és ragadja meg a számára izgalmas mozzanatokat.

Jelenetek az utcáról

Munkamódszerem a streetphoto műfajához áll közel – de mindig hangsúlyozom, hogy ettől sok szempontból el is térek. Én magam is sokat járok gyalog a városban, és figyelem a jelenségeket. De fontos, hogy mindig összefüggésekben és koncepciókban gondolkodom. A streetphoto műfajában alkotók általában hagyják magukat sodortatni a különböző életszituációkban, és a számukra érdekesnek gondolt jelenségekről készítenek egy filmkockát. Én ezzel pontosan ellentétesen gondolkodom, és az előre meghatározott témámhoz keresem kifejezetten a megfelelő látványokat. A bemutatott fotó a hiány témakörét feldolgozó és az erre reflektáló fényképeim sorába tartozik.

A fotográfiánál nehézséget jelent a többi művészeti ággal szemben, hogy teljesen a valósághoz van kötve, míg egy grafika, festmény vagy szobor esetében végtelenül messze is elrugaszkodhatunk a realitástól. A 20. század eleje óta a művészek nagyon sokféle valóságot hoztak létre, új dimenziókat nyitottak meg a képzőművészetben, így egy absztrakt, vagy nonfiguratív festmény önmagában is értelmezhető anélkül, hogy a valóságot számon kérnék rajta. A fotográfia esetében ez nehezen képzelhető el, mivel kifejezetten a valóságból kell kiindulnia, és abból kell rögzítenie valamit. Persze vannak olyan kivételek, mint a fotogram, vagy más fényképészeti eszközökkel létrehozott kép, melyek inkább a képzőművészet többi ágához köthetőek. De azokon a felvételeken, amelyeken a valóság valamilyen szelete látható, azokon legtöbbször a látvány konkrét meghatározását kérik számon. Például, hogy pontosan melyik utcában készült a kép, vagy hogy miből készült az adott tárgy, ami megjelenik rajta stb., pedig ennél jóval rétegzettebb jelentéseket is meg tud jeleníteni egy művészeti fotográfia.

Kép és látvány

A művészi munkám során mindig igyekszem olyan látványt generálni, melyben érzékelhetővé válnak olyan részeletek is, amik valójában nincsenek jelen a képen. Egyfajta katalizátorként mégis képes vagyok elérni, hogy a néző elképzeljen magának egy saját látványvilágot. Nagyon foglalkoztat ennek a sejtelmes jelenlétnek a képi megvalósítása.
Mivel a fényképészi, gyakorlati munkám során műtárgyakat fotózom, ezért ennél az eljárásnál teljes mértékben a valóság rögzítésén van a fókusz. Ilyenkor semmilyen szubjektív szempont nem érvényesülhet, mert valósághű reprodukciókat kell létrehoznom. A fotóművészeti tevékenységem során ennek teljesen az ellentétével foglalkozom.

Egy kép a hiányról

A Terepszemle No. 6. című fotón egy üres kosárlabdapálya látszik. Amikor ezt a képet készítettem, éppen streetballt játszott hat játékos a pálya egyik oldalán. Ennek a csapatjátéknak a lényege, hogy csak egy palánkot használnak, így a pálya másik oldala teljesen szabadon áll. A másik palánk funkciótlan a játék szempontjából, olyan mintha ott sem lenne. A streetball tulajdonképpen a kosárlabdának egy egyszerűsített változata, amihez kevesebb ember kell, gyorsabb és dinamikusabb a játék folyamata. Amikor ezt a jelenetet megláttam, leültem a pálya szélén, de egy kockát sem lőttem a játék menetéről. A pálya másik oldalát néztem, az üres palánkot. Akkor fotóztam, amikor éppen oda átesett a labda. Ezen a térszakaszon nem volt senki, ráadásul a labda még éppen a levegőben repült. Az idő tényezője tehát hihetetlenül izgalmas ezen a felvételen, ugyanis érzékeljük, hogy a másodperc egy tört része múlva már a labda le fog pattanni. A képet nézve csak érzékelhető, de direkt módon nem látható a személyes jelenlét.
Az idő tényezője a fotográfiában számomra elég ijesztően is hat. Egy képzőművészeti alkotás nincs annyira az időhöz kötve, mint egy fotó. Egy festmény készülhet egy óra alatt, vagy akár évekig is, sőt később akár át is festhetik. A fotó azonban az idő egy adott pillanatának lenyomatát nagyon erősen őrzi. Amit egy felvételen látunk, az az idő egy adott pillanatában létezik csak. Sem előtte nem volt, sem utána nem fog soha többé létezni. Emiatt egyébként néha túlzott felelősséget is érzek aziránt, hogy mit fotózok le.

Talál, aki keres

Ha én azt tűzöm ki célul, hogy a hétköznapi életben szeretnék találni valami számomra érdekes jelenséget, annak nincs előre meghatározható helye, sem időpontja. Az bárhol lehet, és bármikor. Ezért sokat kell menni és keresni ahhoz, hogy az ember rátaláljon. Ez pedig úgy jöhet létre, ha az adott témára a fotós érzékenyítve van, ezért ha ilyennel találkozik, akkor arra felfigyel. Esetemben a hiány, a nem jelenlévő valóság témaköre izgalmas. Ezért, mivel folyamatosan ezzel foglalkozom, megismerem, ha éppen ilyen képtémát látok. Amire fogékonyak vagyunk azzal találkozni fogunk.

Valós dimenziók – technika, méret, példány

A fényképészek hajlamosak túlzott jelentőséget tulajdonítani a technikai felszereléseknek, mivel ezek általában nagyon látványos dolgok. Én jelenleg javarészt digitális eljárásokkal dolgozom, de analógot is szoktam fotózni. A jövőben szeretném megváltoztatni az arányokat és a képeim nagyobb részét analóg technikával elkészíteni.
A felvételeimet általában két méretben nagyítom ki, vagy hívom elő, melyek legtöbbször digitális alapú giclée printek. A nagyobb, 40 x 60 centiméteres méretből öt darab készül, míg a kisebb, 12×18 centiméteres változatból nyolc vagy tíz.
Fontos a fotográfiáim szempontjából, hogy mindig fekete-fehérek. Ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy ne a képek konkrét ábrázolását, hanem a mélyebb értelmezési rétegeit emeljem ki a nézők számára.

Készítette: Sipos Tünde művészettörténész