Képtörténet – Kádár Emese: Töredezettség sorozat

Kádár Emese alkotás közben. Fotó: Lars Lundin

Egy kortárs műalkotás a legtöbb esetben már nem csak ecsettel és festékkel készül. Képtörténetek sorozatunkban megmutatjuk, hogyan lehet műtárgy az emberi test, egy videó, vagy éppen azok az anyagok, melyekben más már nem lát fantáziát. Ehhez pedig kreatív és intim alkotótereket fedezünk fel, ahol kortárs művészekkel találkozunk. A képek előtt állva pedig közösen kutatjuk fel mindazt, ami mögöttük van. Nézzük meg együtt, hogy miért is nem tud bárki ilyet festeni!

Hogyan lehet egy tradicionális kézműves technikával, kortárs szemléletben megjeleníteni a digitális kor tünékenységeit? Milyen megoldásokat alkalmaz egy fiatal képzőművész, aki egyedi utat választ koncepciójának formába öltéséhez, hogy berögzött megkötöttségek nélkül, szabadon alkothasson? Kádár Emese saját példáján keresztül ad választ a fenti kérdésekre. 

Mű címe: Töredezettség_3
Technika: Kézi szőttes
Évszám: 2021
Méret: 53×57 cm

Ami a szövést megelőzte – festészet és installációk

Az elmúlt alkotói évem teljes egészében a textilkészítésről szólt. A Magyar Képzőművészeti Egyetemfestő szakán végeztem, így nem textilművészként, hanem festészeti szemlélettel, autodidakta módon léptem rá erre az útra. Az egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg a szövés technikájával Varsóban, ahol Erasmus-ösztöndíjasként tanulhattam. Itt egy óra keretében egy szövőműhelyben a legalapvetőbb szövési technikákat mutatták meg nekem. Ez egy teljesen új látásmódot adott, és akkor határoztam el, hogy foglalkozom a későbbiekben még a technikával. Akkoriban installatív, interaktív munkákban gondolkoztam, amelyek a festészettől való elfordulásomat jelentették. A festészettel kapcsolatban görcsösnek éreztem magam, és a sok tanult szempont visszafogott az alkotói folyamatban. A szövésben viszont megtaláltam a szakértelem hiánya által nyújtott frissességet, és egyfajta egyensúlyt a képszerűség és a térbeliség között.

Formák,alakítások, és a sajátszövőszék

2018 végén, egy rövid átmeneti időszak után vettem elő a szövést újra, és a továbbiakban két nagyméretű, hosszúkás elrendezésű kompozíciót alkottam meg. Tulajdonképpen ezeken a darabokon tanultam meg a technika alapjait. Eszközeim is még csak kezdetlegesek voltak akkor, a lehető legegyszerűbb szövőkeretet készítettem el magamnak, mellyel nagyon lassan tudtam csak haladni. Később a gyorsabb munka érdekében egy szövőszéket, és egy komplexebb szövőkeretet is építettem magamnak, amivel felére csökkentettem a készítési időt, bár így is egy-egy nagyobb szőttes hónapok munkáját igényli.

Miből lesz a kortárs szőttes?

A megszőtt kompozíciókat mindig gyors digitális rajzokkal tervezem meg, amiket csak iránymutatásként használok fel. A formákat megtartva, a színekkel és az anyagokkal játszom, de csak annyi változtatást teszek, hogy a kész műben továbbra is felfedezhető legyen a rajzok digitális jellege. Ez a kortárs forma és a koncepció szempontjából is fontos a számomra. Turkált, secondhand fonalakat használok, ami kezdetben pénztárcakímélő megoldásnak indult, de később már tudatosan alkalmaztam ezeket, mivel a fonalak sokfélesége a textúra gazdagságának javára válik, és arra is ösztönöz, hogy egy színfolton belül többféle árnyalatúés vastagságú fonalat is megjelenítsek.

Hagyományos és a modern– Szövő-számító-gép

Koncepcionálisan is nagy szerepe van annak, hogy szőtteseket készítek. A digitális tervezés és a kézimunka formai kapcsolata már az első darabok elkészítésénél is foglalkoztatott, ezért elkezdtem a témában mélyebben kutatni. Első körbena pixelekhez a szövés közben szükséges geometrizálás formai hasonlósága foglalkoztatott. Az alkotási folyamatban képpontokra kell bontani a szövött képet, amelyek nagyságát, és mennyiségéta felvetőfonalak távolsága és a vonalak dőlési szöge is befolyásolja.

A textilkészítés és a digitalizáció történeti kapcsolatára a bemutatott sorozatomban reflektálok leginkább, ami a Töredezettség címet viseli. Az első automatizált szövőszékeket a számítógép elődjének is szokták nevezni, mivel ahhoz, hogy egymintát sokszorosítani tudjanak,azt át kell kódolni egy speciális adathordozóra. Ezek a kártyák pedig nagyon hasonlítanak a régi számítógépek lyukkártyáihoz. Egy textilipari gyűjteménybe szervezett tárlatvezetés alkalmával kezdtem el gondolkodni azon, hogy ezt a régi tudáson alapuló lyukkártya használatot már csak kevés szakértő tudja alkalmazni. Mert ha a kártyákból elvész valami, vagy ha összecserélődik a sorrendjük, akkor többé nem lehet megalkotni a kívánt mintát. Értelmét veszti az egész rendszer, amit lekódolna. Felvetődik a kérdés, hogy ha nem csak a hordozók, hanem a rendszerek is elavulnak, akkor mit tudunk átörökíteni a jövőnek? Mennyire lesznek időtállóak az ilyen jellegű műalkotások és kulturális emlékek? És ha fizikailag fenn is maradnak, akkor a gondolat-, és szimbólumrendszerük mennyire lesz a jövő embere számára érthető?

Mágikus digitalizmus

Már az én életemben is annyit fejlődött a technológia, hogy nehéz követni azt. Én például a floppy lemez utolsó felhasználói közé tartoztam gyerekként. Az adathordozók lényege a hordozott adat, és nem a fizikai valójuk. Ehhez hasonlóak a Jacquard szövőszékek paneljei is – nem maguk a kártyák a lényegek, hanem a rajtuk lévő jelrendszer, ami a mintát adja. Ma már lejátszó eszközöket is nehezen találni, ha akár csak egy 20 éves adatot akarunk előhívni. Ez egy viszonylag kis időtáv, de ennyi idő alatt is már elveszhetnek olyan adatok az életünkből, melyekről korábban azt gondolhattuk, hogy ha egy ilyen eszközre lementjük, akkor valóban maradandóvá válnak.
Mindezek miatt a floppykra átjáróként tekintek. Egyszerre van fizikai formájuk, és kulcsaik egy másik dimenziónak. Ha elveszítik eredeti funkciójukat, misztikus objektummá válnak: többet sejtetnek önmagukról, mint amik valójában. Ha találnánk egy ilyen tárgyat anélkül, hogy tudnánk mire szolgált, azt gondolhatnánk, hogy megkaptuk az elsődleges információt, a tárgy fizikai valóját. Egy esztétikus objektumot, rajta egy matricával, amire írni lehet, így pedig információt cserélni rajta keresztül. Munkámban sokat sejtető szimbólumként tekintek ezekre a felületekre. Szőtteseimben foszló jelleget adtam a floppy formának, ami a régi korok textil fragmetnumjaira utal, melyek szintén csak részben közvetítik már az egykori egész kompozíció jelentését.

Szimbolikus témák

A művek témája és motívumai között úgy próbáltam egyensúlyozni, hogy ne bírjanak direkt, egyértelmű jelentéssel. Használok olyan szimbólumokat, mint például az angyal, liliom, galamb, vagy kehely. Megjelenítésüket szándékosan dolgoztam fel úgy, hogy egyszerűen dekoratív, vagy kissé giccses motívumokból összetevődő designelemnek is tűnhetnek. Ezek a szimbólumok ma eredeti kontextusuktól megfosztva üres jelentéssel keringenek az interneten, mögéjük már nem párosulnak azok a régi tartalmak, melyek többletjelentéssel ruházták fel őket. Azonban még mindig magukban hordozzák annak ígéretét, hogy többekké válhatnak. Vallási kapcsolódásukat ezért csak sejtetni akartam. Misztérium rejlik bennük akár egy sérült fájlt tartalmazó floppyn, amit többé nem lehet megnyitni. Ha nem tudjuk leolvasni az egykor létező adatokat, akkor csak hinni tudunkbennük, elhihetjük, hogy léteztek. De ha az internet eltűnne, könnyen olyan túlvilági jelenséggé változhatna a virtualitás, amihez már nincs kulcsunk.

Munkáimban összességében az elvesző adatok, érzetek, tudások, hitvilágok foglalkoztatnak, melyeket szőtteseken, fragmentumszerű ábrázolásában jelenítek meg.

A Képtörténetek sorozatban bemutatott műalkotások a MANK közreműködésével megvásárolhatóak a publikálás hónapjában, így Kádár Emese: Töredezettség 3. című szőttese 2022. márciusában. Kapcsolatfelvétel: kozonseg@alkotomuveszet.hu