„Közvetíteni a kultúrák között”

A budai Várban található Cseh Tamás Archívum patinás falai között, január 11-én rendezték meg a 19. Alkotóművészeti Szalont a MANK Nonprofit Kft. szervezésében. Az est fővendége Can Togay Balázs Béla-díjas író, filmrendező volt. A Hídember társszerzőjével Mirtse Zsuzsa, a MANK Nonprofit Kft. művészeti tanácsadója beszélgetett. 

Can Togay szülei törökök, de ő már Budapesten született. Színes, változatos helyszínek és tevékenységek jellemzik életét: számos film rendezője, színészi pályafutása is közismert. A magyar kultúra követeként a magyar kultúra ügyét szolgálta Németországban, a berlini Collegium Hungaricum igazgatójaként. Jelenleg, egyéb tevékenységei mellett, a babelsbergi Filmegyetem (Filmuniversität Babelsberg) forgatókönyv-fejlesztési professzora. 

Can Togay szívesen és eleven képekkel mesélt a gyerekkoráról: a Magyar Rádió Benczúr utcai lakóházában, ahol emigráns szülei lakhattak, spanyol, görög, francia, finn, török kisgyerekek voltak körülötte, de ő e multikulturális közeg színes forgatagban is magyar gyereknek tartotta magát, hiszen magyar nyelven szólalt meg először, ha török neve volt is. 

Aztán, amikor nyolc éves korában szüleinek Németországba kellett költöznie, az addig védett burokban cseperedő kisfiúnak új nyelvet kellett megtanulnia, ha azt akarta, hogy megértsék. Úgy tartja, ott ébredt hirtelen és igen korán magára. Egyedül kellett megvívnia harcát az elfogadásáért, a helyéért, ezért azt a helyszínt megharcolt otthonának tartja. Új nyelvet tanult meg, új kultúrával találkozott az a tinédzser fiú, akit Magyarországon – a neve miatt – töröknek, Németországban magyarnak tartottak. 

„A szüleim dolgoztak, tették a maguk dolgát egy zárt kis emigráns török közegben, még arra sem volt szükségük, hogy a német nyelvet megtanulják, én viszont a lipcsei általános iskolába kerültem, német gyerekek közé. Meg kellett tanulnom a nyelvet, meg kellett küzdenem az idegenséggel, beilleszkednem abba a kulturális közegbe, és reflektív kultúrlényként kellett léteznem. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy otthon vagyok már ott is” ‒ mesélt Can Togay a lipcsei évekről. Amikor visszatérhettek Magyarországra, már egyértelmű volt művészeti vonzódása: színjátszó társulathoz csatlakozott, aztán az ELTE bölcsészhallgatója lett, tanulmányait Párizsban fejezte be, francia‒német összehasonlító nyelvészet szakon. 

1978-ban megkapta a török állampolgárságot is, de csak 1992-ben mehetett először Törökországba, 37 évesen, amikor egy filmben szerepet ajánlottak fel neki. Ahhoz, hogy el tudja vállalni ezt a szerepet, először ki kellett váltani őt a katonai szolgálat alól. A szerepéért kapott tiszteletdíj összegével sikerült kiváltani őt. 

Az otthonkeresésről így mesélt Can Togay: „Mindenkinek van valami életfeladata, valamilyen rejtvény, amelyet az élete során meg kell oldania. És ez személyre szabott. Nálam is így volt ez, csak nekem legfeljebb kicsit feltűnőbb volt, mint másoknál, hiszen nálam ez az identitás kérdése volt. Magyarként voltam Kelet-Németországban, de aztán a német valómat is kezdtem elfogadni. Ott kezdtem el színészkedni, elismertséget is kaptam. S mire bemelegedtem volna, vissza kellett jönnöm. Amikor hazajöttem, azt gondolták: hazajött a német. A Madách Gimnáziumban is furcsa voltam ezzel a névvel. Az biztos, hogy jobban hozzászoktam, mint más, ahhoz, hogy egyik nap itt éljek, másik naptól pedig egy másik országban. Tizenegy éve élek Németországban, két-három évet Franciaországban, és Finnországban is hosszabb ideig éltem, a feleségem révén. Sok helyütt próbáltam otthon lenni: az otthon keresése mindig jelen volt az életemben.” 

Mivel sok helyszínen élt évekig, ezért a magyar kulturális életben a jelenléte nyilvánvalóan szakadozott volt. Bár az ankarai filmfesztiválon elnyerte a legjobb férfialakításért járó díjat, ő éppen Finnországban élt azokban az években a családjával, Magyarországon pedig nem is nagyon tudtak róla azokban az években semmit sem. Akkor vált a neve közismertté, amikor Bereményi Gézával együtt megírták a Hídember forgatókönyvét. A filmben Batthyány szerepét is ő alakította. 

Can Togay mesélt Cseh Tamással való ismeretségükről is, valamint arról, hogy a hetvenes években, amikor francia vendégek jöttek hozzá, akkor Cseh Tamás dalait játszotta le nekik, szinkronban lefordítva a Levél nővéremnekcímű lemez mindkét oldalát, mert arra gondolt, hogy ennél jobb összefoglalót nem is tudna adni a hetvenes éveknek arról a szűk világáról. 

Kultúrdiplomataként is kipróbálhatta magát, amikor a berlini Collegium Hungaricum igazgatói állását betölthette. A művészvendégeknek mesélt a kulturális koncepciójáról, valamint arról, hogy éppen a többes identitása miatt érezte magában azt a különös képességet, hogy jól tud közvetíteni kultúrák között. 

Miközben a filmes lét egyfajta kifelé éléssel, megmutatkozni vágyással jár együtt, Can Togaynak volt egy szinte magánügyként kezelt intim, belső élete is: verseket írt, szinte csak magának. Aztán 2004-ben kiadta harminc év válogatott verstermését egyetlen kötetben Fénykutya és vonatcímmel. Can Togay most újra egy válogatott versesköteten dolgozik, melynek anyagából az est végén néhány verset is felolvasott a vendégeknek. 

Mirtse Zsuzsa