TÉRFOGLALÁS, VI. Szobrászati Biennálé
Bán András műkritikus beszéde a megnyitó ünnepségen, 2023.09.14.
Egyik igazán jelentős, a szobrászok körében is különösen tisztelt pályatársam mostanában megjelent memoárjában így ír meglehetősen elégikus hangnemben önmagáról: „Két világ határán átmeneti korban […] ahogyan nézte az újfajta műveket, ahogyan meg-megmártózott a genderproblémák, a környezetvédelem, az emberi szabadság, a rasszizmus vagy az identitás kérdéseiben, ahogyan szembesült a klasszikus modern vagy az avantgárd művészettörténet kritikus szemléletével, az összehúzott szemű, távolságtartó vizsgálatok, a fegyelmezett kérdőjelek mindannyiszor figyelmeztették, itt a határ, amelyen túl valami más kezdődik.” Eddig az idézet, s bizonyosan egyetértünk abban, hogy ez a mai kor nem az állandóság kora, s abban is, hogy a változások a művészet ágenseit is mélyen érintik.
A fotográfiában például, ezen a hozzám talán legközelebbi művészeti területen a digitális technika jelenti az új kihívást jó ideje. A változás egyik jegye: a fotó anyagszerűségének problémája. Már vagy húsz éve egy szakmai vitán sajnálkozva jegyeztem meg, hogy nekem hiányzik a sötétkamra szaga, a vegyszerben való tapicskolás érzéki öröme. A digitális printnek minderről le kellett mondania. Mire a fotográfus szakma egyik ifjú kiválósága így reagált: –Tudod is te, milyen öröm, milyen érzéki tapasztalat a printer surrogását hallgatni, ahogy előbújik a nyomat?! Mindemellett azóta megerősödött az archaista fotográfia: az anyagszerű képteremtés régi-új módja.
Még egy példa: a magam szakmája. Az elmúlt évtizedekben a műkritikának nyoma veszett. Emlékszem, régen hogyan várta a művész is, közönsége is, hogy mit ír majd az újság. A megjelent szövegeket olvasva az érintettek kellően dühöngtek, ritkábban egyetértően bólogattak. De mindenesetre szavakká formálódott, érvelő véleménnyé vált az érzéki tapasztalat. Valóban nagy a változás, hiszen lényegében újság nincs már és idő sincs a hosszabb, értekező szövegek elolvasására. Mindazonáltal sok más új módja kínálkozik a kvalitások bemutatásának, elismertetésének.
Alapvetően megváltoztak-e a művek bemutatásának módjai is? Például változtak a szakmai áttekintő kiállítások, a biennálék? Van-e valami értelme egy ilyen tárlatnak, mint amelynek a megnyitásán itt megjelentünk? Az idősebbek emlékeznek rá, hogy 40-50 éve milyen erejű kánonalkotásra vállalkozott egy-egy szakmai biennále, vagy milyen mértékben szolgálta a tájékozódást mondjuk egy nemzetközi kiállítás. Ma együtt élünk a kánonok sokféleségével és a tájékozódásra ezer más mód kínálkozik. Így biztosan akadnak a szobrászok között számosan, akik legyintenek, minek cipeljük ide már megint a munkáinkat? Kit érdekel ez? Ezért, vagy más okból az itt szereplők mellé legalább ugyanannyi fontos művészt tudunk nagyhirtelenjében felsorolni, akik nem küldtek műveket a mostani szobrászbiennáléra. Ám nem gondolom, hogy lehetne bármikoris olyan szemle, amely teljes áttekintésre vállalkozik. Talán régen sem volt, amikor a párizsi szalonok idejében 3-4 sorba akasztották a képeket. Egy ilyen kiállításnak más volt a jelentősége régen is, a félmúltban is, és más ma, a változások idején.
Akkor miért érdemes megrendezni egy szakmai biennálét? Azt gondolom, ennek a legfőbb oka: annak a bátor kinyilvánítása, hogy létezik a szakma. A mediális, közéleti, dilettantisztikus szétdarabolási kísérletek mit sem számítanak: létezik a szakma, a céh és a tagjai szabadon beszélnek – legalábbis a sajátjaik között. Ebből adódik a következő tétel: létezik a műterem, a változások közepette is érvényes, anyagban megfogalmazott állítások kimunkálásának helye. És a harmadik erős szempont: létezik közönség, amelyik nemcsak a netes lapozgatásra, hanem a műélmény közvetlenségére is nyitott.
Ezek után nyilvánvalónak is mondhatnám, hogy az idei szobrászbiennáléra több mint ötven alkotótól beválogatott művek egyik nagy csoportja a szakmai kiállásról szól, egy másik nagy csoport közvetlenül a műteremből érkezett, míg több mű számára a közönség megszólítása a legfontosabb.
Engedjenek meg egy-két példát, nem kritikaként, inkább a pozíciók tisztázása érdekében. Nézhetik például Czér Péter vagy Tímár Elvira munkáját úgy, mint a közérdekű véleménynyilvánításhoz való jog manifesztumát. Gondos tanulmányozást, lassú nézést igényel Csurgai Ferenc, Erős Apolka, Heritesz Gábor, Kutasi Tünde vagy Oláh Katalin Kinga szobra, mint az anyag, a megformálás, a térkezelés, a műtermi aprómunka, a szakmamélyi erőfeszítés notabilis dokumentuma. Vagy feltűnhet – elég hangos hozzá – Bács Emese, BMZ, Fáskerti Zsófia vagy Veres Andor műve a maga erős figyelemvonzásával. Érezhető, a nagy összegzések, a megrázó egzisztenciális kijelentések helye inkább az egyéni kiállítás. És máshol érzik jobban magukat az intermediális vagy installatív javaslatok is. Ahogy szintén inkább más tereket foglal, bár a szemhatáron itt is feltűnik a digitális alkotás jelenbeli plasztikai kihívása. Ám mindent összevetve ez a biennále a par excellence szobrászproblémák számára nyitott. S jól van ez így.
