TÉRFOGLALÁS, VI. Szobrászati Biennálé

Bán András műkritikus beszéde a megnyitó ünnepségen, 2023.09.14.

Egyik igazán jelentős, a szobrászok körében is különösen tisztelt pályatársam mostanában megjelent memoárjában így ír meglehetősen elégikus hangnemben önmagáról: „Két világ határán átmeneti korban […] ahogyan nézte az újfajta műveket, ahogyan meg-megmártózott a genderproblémák, a környezetvédelem, az emberi szabadság, a rasszizmus vagy az identitás kérdéseiben, ahogyan szembesült a klasszikus modern vagy az avantgárd művészettörténet kritikus szemléletével, az összehúzott szemű, távolságtartó vizsgálatok, a fegyelmezett kérdőjelek mindannyiszor figyelmeztették, itt a határ, amelyen túl valami más kezdődik.” Eddig az idézet, s bizonyosan egyetértünk abban, hogy ez a mai kor nem az állandóság kora, s abban is, hogy a változások a művészet ágenseit is mélyen érintik.

A fotográfiában például, ezen a hozzám talán legközelebbi művészeti területen a digitális technika jelenti az új kihívást jó ideje. A változás egyik jegye: a fotó anyagszerűségének problémája. Már vagy húsz éve egy szakmai vitán sajnálkozva jegyeztem meg, hogy nekem hiányzik a sötétkamra szaga, a vegyszerben való tapicskolás érzéki öröme. A digitális printnek minderről le kellett mondania. Mire a fotográfus szakma egyik ifjú kiválósága így reagált: –Tudod is te, milyen öröm, milyen érzéki tapasztalat a printer surrogását hallgatni, ahogy előbújik a nyomat?! Mindemellett azóta megerősödött az archaista fotográfia: az anyagszerű képteremtés régi-új módja.

Még egy példa: a magam szakmája. Az elmúlt évtizedekben a műkritikának nyoma veszett. Emlékszem, régen hogyan várta a művész is, közönsége is, hogy mit ír majd az újság. A megjelent szövegeket olvasva az érintettek kellően dühöngtek, ritkábban egyetértően bólogattak. De mindenesetre szavakká formálódott, érvelő véleménnyé vált az érzéki tapasztalat. Valóban nagy a változás, hiszen lényegében újság nincs már és idő sincs a hosszabb, értekező szövegek elolvasására. Mindazonáltal sok más új módja kínálkozik a kvalitások bemutatásának, elismertetésének.

Alapvetően megváltoztak-e a művek bemutatásának módjai is? Például változtak a szakmai áttekintő kiállítások, a biennálék? Van-e valami értelme egy ilyen tárlatnak, mint amelynek a megnyitásán itt megjelentünk? Az idősebbek emlékeznek rá, hogy 40-50 éve milyen erejű kánonalkotásra vállalkozott egy-egy szakmai biennále, vagy milyen mértékben szolgálta a tájékozódást mondjuk egy nemzetközi kiállítás. Ma együtt élünk a kánonok sokféleségével és a tájékozódásra ezer más mód kínálkozik. Így biztosan akadnak a szobrászok között számosan, akik legyintenek, minek cipeljük ide már megint a munkáinkat? Kit érdekel ez? Ezért, vagy más okból az itt szereplők mellé legalább ugyanannyi fontos művészt tudunk nagyhirtelenjében felsorolni, akik nem küldtek műveket a mostani szobrászbiennáléra. Ám nem gondolom, hogy lehetne bármikoris olyan szemle, amely teljes áttekintésre vállalkozik. Talán régen sem volt, amikor a párizsi szalonok idejében 3-4 sorba akasztották a képeket. Egy ilyen kiállításnak más volt a jelentősége régen is, a félmúltban is, és más ma, a változások idején.

Akkor miért érdemes megrendezni egy szakmai biennálét? Azt gondolom, ennek a legfőbb oka: annak a bátor kinyilvánítása, hogy létezik a szakma. A mediális, közéleti, dilettantisztikus szétdarabolási kísérletek mit sem számítanak: létezik a szakma, a céh és a tagjai szabadon beszélnek – legalábbis a sajátjaik között. Ebből adódik a következő tétel: létezik a műterem, a változások közepette is érvényes, anyagban megfogalmazott állítások kimunkálásának helye. És a harmadik erős szempont: létezik közönség, amelyik nemcsak a netes lapozgatásra, hanem a műélmény közvetlenségére is nyitott.

Ezek után nyilvánvalónak is mondhatnám, hogy az idei szobrászbiennáléra több mint ötven alkotótól beválogatott művek egyik nagy csoportja a szakmai kiállásról szól, egy másik nagy csoport közvetlenül a műteremből érkezett, míg több mű számára a közönség megszólítása a legfontosabb.

Engedjenek meg egy-két példát, nem kritikaként, inkább a pozíciók tisztázása érdekében. Nézhetik például Czér Péter vagy Tímár Elvira munkáját úgy, mint a közérdekű véleménynyilvánításhoz való jog manifesztumát. Gondos tanulmányozást, lassú nézést igényel Csurgai Ferenc, Erős Apolka, Heritesz Gábor, Kutasi Tünde vagy Oláh Katalin Kinga szobra, mint az anyag, a megformálás, a térkezelés, a műtermi aprómunka, a szakmamélyi erőfeszítés notabilis dokumentuma. Vagy feltűnhet – elég hangos hozzá – Bács Emese, BMZ, Fáskerti Zsófia vagy Veres Andor műve a maga erős figyelemvonzásával. Érezhető, a nagy összegzések, a megrázó egzisztenciális kijelentések helye inkább az egyéni kiállítás. És máshol érzik jobban magukat az intermediális vagy installatív javaslatok is. Ahogy szintén inkább más tereket foglal, bár a szemhatáron itt is feltűnik a digitális alkotás jelenbeli plasztikai kihívása. Ám mindent összevetve ez a biennále a par excellence szobrászproblémák számára nyitott. S jól van ez így.

Partnereink

veszprembalaton2023 NKA MMA kultura.hu
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow