Molnár Vilmos, a Székelyföld szerkesztőjének novelláját ajánljuk

Molnár Vilmos, József Attila-díjas író, a Székelyföld szerkesztője egy különlegesen szép, „A Kőrösi Csoma Sándor és a két rabó” című novelláját ajánljuk. A szerzővel március 29-én, a Székelyföld kutlurális folyóirat bemutatkozásakor találkozhatnak az érdeklődők a szentendrei MANK Galériában.

Molnár Vilmos  

KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR ÉS A KÉT RABLÓ

     Kőrösi Csoma Sándor a magyar őshaza felé tartva Afganisztán hegyei között gyalogolt, amikoregy hegyszorosban váratlanul két rabló támadt rá. Teli torokból ordítoztak, kardjukkal vadul hadonásztak, szertelenül, idegesen viselkedtek. Kőrösi Csoma Sándor türelmesen várt, hogy lecsendesedjenek, ordítozás közben nehéz megérteni a szavakat. Amikor a rablók látták, milyen nyugodt, ők is lehiggadtak, normális hangon kezdtek beszélni. Akkor kiderült, az ottani hegyvidék egyik kis népének kevésbé ismert nyelvét beszélik.

     Kőrösi Csoma Sándor erősen megörült ennek, mivel könyvekből ugyan ismerte már ezt a nyelvet is, de még nem volt alkalma gyakorolni az így beszélőkkel. Kedvesen mosolygott a két rablóra, majd anyanyelvükön szólította meg őket. Kérte, üljenek le, meséljenek ezen a ritka, különleges nyelven magukról, népükről, problémáikról.

     A két rabló úgy meglepődött, hogy darabig szólni sem tudott. Még nem találkoztak olyan távolról jött utazóval, aki anyanyelvükön szólt hozzuk. Egyből szívükbe zárták Kőrösi Csoma Sándort, kis népek tagjai hálásak, ha messziről jött idegen beszéli a nyelvüket. 

     Kőrösi Csoma Sándor barátságos unszolására leültek, később megeredt a nyelvük is. Elmondták, hogy földhözragadt szegények, alig van mit enniük. Fent a hegyekben, ahol élnek, a köves földeken kevés ehető növény terem meg. Teheneik, juhaik húsát sem ehetik örökké, akkor abból is hamar kifogynának. Muszáj néha kiraboljanak egy-két arra járó idegent, hogy jusson főzni való a családi kondérba. Nagyon elegük van már a nyomorúságból, szeretnének urasabban élni. Ha kardot rántanak, mindjárt úrfélének érzik magukat.

     Akkor Kőrösi Csoma Sándor beszélt nekik a pityókáról, amit egyesek burgonyának meg krumplinak hívnak. Elmondta, ahonnan ő jön, ott is kövesek a földek a hegyekben, de a

pityóka jól megterem bennük. Százféleképpen is el lehet készíteni, s micsoda felséges eledel mind a száz. 

     A két rabló szájtátva hallgatta. Később félszegen az iránt érdeklődtek, van-e véletlenül Kőrösi Csoma Sándornál pár darab olyan izé…, pityóka. Szívesen termesztenék hegyi földjeiken, ha adna nekik néhányat, s elmagyarázná, hogyan kell. Kőrösi Csoma Sándor sajnálatát fejezte ki, hogy momentán nincs nála pár zsák pityóka. Messziről jött, az induláskor hozott pityókákat rég megette. 

     De ne keseredjenek el, vigasztalta a két rablót, tud más megoldást. Innen délkeletre, jó futamodásnyira található India. Az ottani hegyvidéken az angol gyarmatosítók már meghonosították a pityókát. Ő ugyan északra, Belső-Ázsia felé szándékszik folytatni az útját, van ott valahol egy hely, amelyet feltétlenül fel szeretne keresni. De a kedvükért, pontosabban a különleges nyelvet beszélő kis népük kedvéért hajlandó kitérőt tenni Indiába. Ismeri ő az angolok nyelvét is, ha elkísérik, szívesen tolmácsol, adjanak nekik istenfizessében egy-egy zsák ültetni való pityókát. 

     A két rabló hálálkodva mondott köszönetet Kőrösi Csoma Sándornak, hogy ilyen rendes velük, még kerülőt is hajlandó tenni az érdekükben. Ígérték, ha visszajöttek Indiából, minden segítséget megadnak neki, hogy Ázsiában megtalálja azt a helyet, amelyet annyira fel akar keresni. Majd hármasban elindultak India felé. 

     Útközben Kőrösi Csoma Sándor beszélt nekik a pityókaültetés rejtelmeiről. Mit kell, hogy kell, mikor kell, hogy úgy menjen minden, ahogy kell. Hogy nagyra nőjön a pityóka és sok legyen belőle. Beszélt arról is, milyen az igazi úr. Ha már annyira urak kívánnak lenni. Valaki vagy igazán úr, vagy sehogy. Ne hadonásszanak kardokkal idegenek orra előtt, intette őket, az nem az úri modor netovábbja. Ott van a kardhüvely, úriembernél kardnak abban a helye. Csak gyengék és elnyomottak védelmében húzhatják elő. 

     Aztán gondolják meg: olyan kevesen vannak, s olyan különleges nyelven beszélnek, hogy népükből bárki egy nagyon előkelő és zártkörű klub tagjának tekintheti magát. Annál úribb dolog pedig nincs is. Indiában találkoznak majd angolokkal, azok tanúsíthatják, értenek a klubokhoz. 

     Más is van, ami úriemberré tehet. Ha nem üvöltöznek érthetetlenül, hanem szépen, kifejezően ejtik a szavakat. Figyeljenek a gondos fogalmazásra is, ne csak odavessék a szavakat, mint csontot a kutyának. Kedv szerint még figurázhatnak is a beszéddel. A masni is szebben mutat csokorra kötve. Akinek tele a hasa jóféle pityókatokánnyal, s cselesen tudja gombolyítani a társalgás fonalát, az már úr, vagy még annál is izébb. Az ilyenre az Úristen is mosolyogva tekint le, ha közben csóválja is a fejét.

     Hogy így lelkükre beszélt, a két rabló magába szállt. Egészen megirtóztak attól, milyen életet éltek addig. Erős esküvéssel fogadták, hogy megváltoznak. S mihelyt hazaérnek Indiából, mind a pityókát, mind a Kőrösi Csoma Sándortól hallottakat terjeszteni fogják népük között. 

     Pár hetes vándorlás után meg is érkeztek India határához. Ott jótevőjük célirányos tolmácsolása nyomán mind a két rabló megkapta a maga zsák pityókáját. Kőrösi Csoma Sándor úgy intézkedett, hogy az egyik zsákba fehér, a másik zsákba piros pityókát tegyenek nekik, tudjanak dúskálni a fajták között. 

     Hanem szegény Kőrösi Csoma Sándor jól megjárta. Mikor az angolok megtudták, milyen sok nyelven beszél, nem engedték vissza, ott tartották. Felsőbb politikai elgondolásból égető szükségük volt egy tehetséges nyelvészre, aki tibeti-angol szótárt csinál nekik. A két rabló így könnyes búcsú után hátára vette a két zsák pityókát, és elindult vele haza.  

     Kőrösi Csoma Sándort ugyan nem lehetett kényszeríteni semmire, ha nem akarta, de egyrészt kíváncsi lett a tibeti nyelvre, mivel még nem ismerte, másrészt megesett a szíve a gyámoltalan angolokon és tibetieken, hogy nem tudnak beszélni egymással. Erősen jó szíve volt szegénynek. Szomorúan, de egy időre elhalasztotta a magyar őshaza felkutatását.

     … Időnként hallani hírét, hogy Afganisztán hegyeinek egy eldugott völgyében békében és megelégedésben él egy kis nép. Kifejezetten úriembernek tartja magát apraja-nagyja. Nagyon szeretik a pityókát, százféleképpen is el tudják készíteni. Születésekor minden újszülött kap egy jelvényt. Állítólag valamilyen klub tagságára jogosítja fel őket egész életükben, bár arafelé nincsenek is klubok. Arról is nevezetesek, milyen szépen, kifejezően beszélnek. Néha még figuráznak is a szavakkal, miáltal sokkal vígabban telik az idő.