Műterembejáró / Benkő Imre műtermében jártunk
Benkő Imre Fotóműhely. Budapest, 2016 Fotó: Czimbal Gyula
Műterembejáró 10. rész
A MANK képes interjúsorozattal hozza közelebb a kortárs alkotóművészek mindennapjait. Műterembejáró címmel a művészeket saját alkotói közegükben mutatjuk be, ami sok esetben az otthonuk, lakóterük is. A sorozat tizedik részében Benkő Imre Balázs Béla- és Prima Primissima-díjas fotográfus mutatja meg műtermét, miközben közelebbről is megismerhetjük a művészt, aki idén Fotóriporteri Életműdíjban is részesült.
Mit jelent egy saját műterem az Ön számára?
Dokumentarista szemléletű fotográfusként az én műtermem, kis túlzással, a nagyvilág. Viszont fontos számomra egy nyugodt háttér az alkotáshoz, amit számomra a padlástérbe épített „fotóműhelyem” jelent. Itt dolgozom fel a folyamatosan készülő munkáimat, például kontaktokból, nézőképekből szerkesztek. De itt készülődőm kiállításokra és gondozom az fotóarchívumomat is.
Van példaképe?
Nincs egyetlen példaképem. A fotótörténettel ismerkedve elsősorban a dokumentarista életművek, a Magnum fotográfusai, például Henri Cartier-Bresson, Robert Frank, Williem Klein, Diana Arbus, Josef Koudelka voltak hatással egyéni utam megtalálásához.
Mikor vásárolták meg az első műtárgyát?
Legszívesebben a New Yorkban 1999-ben rendezett „Kind of Blue” kiállításunk (Balla András, Benkő Imre, Féner Tamás, Horváth M. Judit, Stalter György és Szilágyi Lenke csoportos kiállítása, melynek kurátora Szilágyi Sándor fotótörténész volt) sikerére gondolok vissza, ahol a Lewis Hine amerikai fotóművész életművét is őrző, The New York Public Library (A New Yorki Nyilvános Könyvtár) gyűjteményének gyarapítására vásárolták meg négy ózdi fotográfiámat.
Mit javasolna fiatalkori önmagának a szakmával kapcsolatban?
A fényképezésre a kezdetektől fogva alkotási lehetőségként gondoltam. Fokozatosan tanultam, építkeztem, aztán a szerencsémnek köszönhetően munkáim alapján a hivatásos szakma legjobbjai közé fogadtak. Közben továbbra is folyamatosan kiállításokon, pályázatokon vettem részt. A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának „művészeti” vitáiban egymással szemben álltak a fotótechnikákkal kísérletező „művészek” és a való világ jelenségeit kutató „riporterek”. Talán ebben a csatában hamarabb elhihettem volna, hogy emberközpontú dokumentarista szemléletemmel jó úton járok.
Mit gondol arról, hogy művészként nem ciki éhenhalni?
Ezen nem szoktam töprengeni, de egy korábbi interjúmban beszéltem erről a kérdésről: „Szerintem csak teljes átéléssel érdemes fotózni. Ha izgalmas valami, akkor belefeledkezem, nem eszem, nem iszom, pásztázok, térdelek, felmászok, bírom a fáradtságot hetvenévesen is…” Ezt az interjút Simonyi Balázs készítette velem 2013 májusában, és „Nem eszem, nem iszom, pásztázok” – Benkő Imre fotográfus címmel jelent meg a Magyar Narancsban.
Mi a fontosabb: egy jó kiállítás vagy egy jókor jött vásárlás?
Számomra egy kiállítás megtervezésének alkotó folyamata a fontosabb. Egy esetleges vásárlás sokkal inkább a megtisztelést jelentheti számomra.
Hogy látja, mennyire fontos az önérvényesítés ebben a szakmában?
Felgyorsult világunkban ma már bizonyára nagyon fontos. Sokkal több a pályázati lehetőség, ami érthető, hiszen a fiatal művészek többnyire a gyors sikerre vágynak. Jómagam a folyamatos alkotómunkában hittem, az eredményeim is mindig csak később jöttek.
Mi az, amit másként tett volna a művészeti pályájával kapcsolatban?
Elvárásaim mindig csak magammal szemben voltak. Az életutammal elégedett vagyok. Fotográfusként a való világ vizuális értelmezése érdekelt, sajátos korlenyomatokat készítettem, tudatosan kerestem az emberi létezés különféle helyszíneit, kamerámmal kalandozva tanultam. A látás örömével közelről próbáltam megérteni világunk sokféleségét. Mindent a fotográfiának köszönhetek.
Emlékszik a saját kedvenc kiállítására?
Sok, számomra fontos egyéni kiállításom volt. Ezekre mind nagyon szívesen emlékszem vissza, de az 1990-ben az Ernst Múzeumban rendezett „Ózd, csodák nélkül” című kiállításomat és első „Acélváros” tárlatomat emelném ki.
