Műterembejáró / Máriás István aka Horror Pista

Műterembejáró 5. rész

A MANK képes interjúsorozattal hozza közelebb a kortárs alkotóművészek mindennapjait. Műterembejáró címmel a művészeket saját alkotói közegükben mutatjuk be, ami sok esetben az otthonuk, lakóterük is. A sorozat ötödik részében Máriás István aka Horror Pista a szentendrei Régi Művésztelepen található műtermébe pillanthatunk be, miközben a Derkovits-ösztöndíjas művészt is megismerhetjük.

Miért lettél művész?
Egyszerű kérdésnek tűnik, bár ritkán tettem fel ezt magamnak. Talán azért, mert az alkotás folyamata örömteli, maga az alkotói folyamat gyermekkorom óta egy pozitív emlékkép. Szóval nekem egyfajta áramlat-élményt jelent „művészkedni”.
A flow mellet önismereti terápiaként is funkcionál ez az alkotói tevékenység. Nincs főnök, senkinek sem kell megfelelnem ebben a szakmában, nem akarok semmilyen aktuális újhullámos trendet meglovagolni, azt teszem, amit a megérzéseim diktálnak. Ezért is klassz dolog képzőművészettel foglalkozni.

Mit jelent egy saját műterem a számodra?
Saját műterem az, ahova napokra el tudok vonulni, ki tudom zárni a hétköznapi teendőket, hogy a számomra lényeges dolgokra fókuszálhassak.

Van példaképed?
Közel állnak hozzám a 20. század avantgárd mozgalmai és művészei, ilyen például a DADA vagy a szürrealisták. Marcel Duchamp szellemisége, munkássága nálam kiemelkedő, világbajnok aranyérmes. A dobogónál maradva ezüstérmes René Magritte, aki szerintem több volt mint festő. Ő egy filozófus. Magritte munkái tudatformálóan hatottak a nagyközönségre, ismertebb alkotásait először látni, megtapasztalni olyan volt számomra, mint valami tudattágító vegyszer hatása alatt lenni AHA érzésekkel tarkítva. Túlzás nélkül állítom, hogy bizonyos festményei képesek a tudatalatti gombokat megnyomkodni nálam.

Mit gondolsz arról, hogy művészként nem ciki éhenhalni?
Nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Nekem erről egy 19. századi romantikus kép ugrik be az éhező művészről, aki bohém, neurotikus, outsider és ha nagyon szenved, akkor megvagdossa magát vagy rosszabb esetben levágja a fülét. Akár, ha jól megy a szekér, akár ha nem, jó érzés polgári munkát végezni, még félállásban is. Ha túl sok a jóból, azaz a „művészkedésből”, akkor ki kell tudni abból szakadni, és valami teljesen máson dolgozni, feltöltődni a következő műtermi elvonulásra.

Miként írnád le az alkotói folyamatodat: hogyan jutsz el az ötlettől a megvalósításig?
Sokszínűen szoktam felépíteni a munkáimat. Azért is választom ezt a stratégiát, hogy a nagy „ellenséget”, a rutint el tudjam kerülni. Néha készítek vázlatokat a munkához, máskor meg úgy cselekszem, mint a 20. századi szürrealisták, és ilyenkor vázlat nélkül, rögtönözve esek neki a munkámnak. Már az egyetem második évfolyamában tudatosan kezdtem el ugyanakkor kísérletezni több technika felhasználásával, amelyeket felváltva alkalmaztam. De soha nem ragadtam le hosszú távon egy médiumnál sem a kihívások nélküli rutin miatt. A rutin a hétköznapokban fontos lehet, de néha úgy tekintek rá, mint egy csapdára.

Mi a fontosabb: egy jó kiállítás vagy egy jókor jött vásárlás?
Ez teljesen változó.

Hogy látod, mennyire fontos az önérvényesítés ebben a szakmában?
Sajnos nem elég, ha tehetséges vagy és szorgalmasan tevékenykedsz a műteremben. Ha valaki abban a szerencsés helyzetben is van, hogy leigazolja egy itthoni, vagy jobb esetben egy külföldi galéria, akkor se szabad hátradőlni. Bármikor cserejátékos válhat ugyanis belőled, vagy akár még a csapatból is kikerülhetsz. Ha tehát fárasztó is az önérvényesítés és az önmenedzselés az alkotás mellett, muszáj energiát belefektetni. Fontos a jó kommunikáció, és még jobb, ha ez angolul is működik. Emellett rendszeresen jelen kell lenni a social médiában, jól jön 3-4 évente egy saját angol nyelvű kiadvány – persze a száraz katalógusnál kreatívabb megjelenítéssel. Ráadásul folyamatosan figyelni kell a pályázatokat, és képben kell lenni a globális kortárs képzőművészeti irányzatokkal is.

Mennyire fontos a külföldi megjelenés a számodra?
Közép-kelet-európaiként a külföldi megjelenés nagyon fontos! Illés Béla tehetséges, hatvannégyszeres magyar válogatott labdarúgónak jó mozgása volt a pályán, és sokkal többre vihette volna, ha nem csak az NB I-ben focizik, hanem magasabban jegyzet külföldi bajnokságokban is játszik.

Hogyan látod magad tíz év múlva a pályán?
Ha futballista lennék, azt a standard választ adnám, hogy nem foglalkozom, foglalkozunk a távoli jövővel, egyelőre csak a hétvégi bajnokira összpontosítunk.