Műterembejáró / Nagy Judit műtermében

2021.01.14 09:00:03 | ArtTér

Műterembejáró 4. rész

A MANK képes interjúsorozattal hozza közelebb a kortárs alkotóművészek mindennapjait. Műterembejáró címmel a művészeket saját alkotói közegükben mutatjuk be, ami sok esetben az otthonuk, lakóterük is. A sorozat negyedik részében Nagy Judit Munkácsy Mihály-díjas kárpitművész mutatja be, ő hogyan is dolgozik.

Mit jelent egy saját műterem az ön számára?

Nagy Judit: Őszintén szólva, ezen még soha nem gondolkodtam, ugyanis nekem még soha nem volt úgynevezett ,,saját műtermem”. Már főiskolás koromban is, de azóta egyfolytában a férjemmel, Molnár Gyula grafikusművésszel, a MOME egyetemi tanárával egy légtérben, egy polgári lakás legnagyobb szobájában dolgozom. Persze, ez nem egy kis méretű helyiség – így nem sértjük egymás auráját, egymásnak háttal éljük az életünket, tiszteletben tartva a másik territóriumát. A szövőszékem hatalmas, szinte térelválasztó fal, ha bebújok mögé, akkor saját birodalmam van, láthatatlan vagyok, csak a lábítók monotón puffogása hallható.

Van példaképe?

N.J.: Ó, persze, rengeteg példaképem van, neves és névtelen alkotók, akik minden eddig ismert kultúrában szőttek, fontak, hímeztek textileket, amelyek jelen vannak a születéstől a halálig. Mivel engem a falikárpitok és a hímzések hoztak mindig igazán lázba, hiszen magam is ezekre a technikákra tettem föl az életemet, lenyűgöznek a kopt, a perui, az inka szövések, a főleg francia, középkori falikárpitok (a szerzőik jószerével ismeretlenek), Raffaelló óriás méretű bibliai tárgyú megszőtt művei a Vatikán megrendelésére, a bayeux-i hímzett kárpit (a csodálatos képregény), Picasso megszőtt festményei, Rippl-Rónai hímzett textilképei és Széchenyi Lenke csodavilága, aki nemrég még kortárs volt, egyben anyai barátnő.

De a legfontosabb példaképeim a szüleim.

Mikor vásárolták meg az első műtárgyát?

N.J.: Az első műtárgyamat rögtön a főiskola elvégzése után, huszonhárom éves koromban vásárolták meg, amivel részt vettem 1978-ban a szombathelyi V. Fal- és Tértextil Biennálén. Fődíjat kaptam erre a munkámra. Madarat lehetett volna velem forgatni, el sem tudtam volna képzelni, hogy ami nekem öröm és szórakozás, azt komolyan veszi valaki, és fizet is érte!

Mit javasolna fiatalkori önmagának a szakmával kapcsolatban?

N.J.: Hogy nem szabad mindent mellre szívni, az érzékeny lélek legyen elrejtett magánügy. A külvilág úgy sem érti, hogy valaki mitől művész, miért lett az, és mit is jelent annak lenni. Az első, hogy föl kell húzni a jogos önvédelmi bástyákat, hogy ne tolakodjon be a zaj, a ricsaj, a féltékenység, a pletyka. A külvilág úgyis átitat bennünket ilyen-olyan dolgokkal, de aztán leülepedik minden, és áttranszformálódik bennünk lelki közlendőkké a jelen valóságáról. A szorgalom, a tehetség előbb-utóbb utat tör magának, nem kell erőszakkal sietteti a dolgokat. Ne siess! Ne kapkodj! Légy türelmes, szorgalmas és szerény.

Mit gondol arról, hogy művészként nem ciki éhen halni?

N.J.: Éhen halni mindenkinek, mindenkor ciki. Egy művész különösen ki van téve ilyesminek. Ám, ha ,,benne van” valaki a szakmában, egy szakmai közegben, akkor nem is olyan könnyű éhen halni. Persze, ez nagyon bonyolult dolgok együttállása, erről oldalakat lehetne írni. Ahhoz, hogy ne haljunk éhen, sok minden kell. Elsősorban szerencse, aztán véletlenek sora, sok lemondás, reménység, támogatók, jóakarók, barátok, bizalmasok, alkalmak és hit.

Mi a fontosabb: egy jó kiállítás vagy egy jókor jött vásárlás?

N.J.: A két dolog nem zárja ki egymást: együtt léteznek, egymást erősítik. Egy jó helyen, jó időben, jó alkalomra tervezett kiállítás – még ha a dolgok véletlenül is jönnek a legjobban össze – erkölcsi és anyagi értelemben is siker lehet. A kiállítás egy stáció, összegezés, megméretés. Önmagunknak is és a külvilágnak is. Egy kiállítás visszhangja eldöntheti akár a művész további sorsát.

Hogy látja, mennyire fontos az önérvényesítés ebben a szakmában?

N.J.: Hát, igen, az önérvényesítés. Ezt nem lehet sem tanulni, sem tanítani. A legjobb és legszerencsésebb, ha ez valakivel együtt születik. Persze nagyon is fontos lenne, hogy minden művészben csak a szikrája is mutatkozzon. Nagy hendikep, ha valaki nem ilyen alkatú. Szerencsére vannak kritikusok, szakemberek, intézmények, akiknek óriási a felelősségük ez ügyben, és mindig léteznek művészeteket kedvelő, jószándékú ,,civilek”, akik rengeteg biztatást, támogatást, segítséget tudnak adni az önérvényesítés hiányában szenvedő és ezért méltatlanul árnyékba kényszerült alkotóknak.

Mi az, amit másként tett volna a művészeti pályájával kapcsolatban?

N.J.: Az a gyanúm, hogy mindent ugyanúgy csináltam volna. Persze én nem tudom megítélni, hogy az jó volt-e vagy rossz. Amit sajnálok, hogy nem voltam nyitottabb, nem mozogtam többet az emberek között. Mivel a szakmám töltötte ki a teljes életemet, be is zártam magamat bizonyos értelemben. Most már látom, hogyha valaki túl sokat van egyedül, az visszaüt, nehezen mozgok az emberek között. Nem utaztam ki a külföldi kiállításaimra, meghívásokat mondtam vissza – mindig sajnáltam ilyesmire fecsérelni az időt –, de az igazság mégiscsak az, hogy féltem kimozdulni a komfortzónámból. Nem vigyáztam eléggé magamra, a pihenés sem érdekelt soha – egyszóval túl sok falat húztam magam köré.

Emlékszik a saját kedvenc kiállítására?

N.J.: Minden kiállítás kedvenc, amikor készülünk rá. Főleg az én műfajomban, hiszen egy-egy mű akár évekig is szövődhet. Hiába nagy az életművem, korszakok kerültek külföldön megvásárlásra, az itthoniak közül sok ismeretlen magántulajdonban van (főleg azok, amelyeket galériák adtak el), vagy középületekben betapétázva, mozdíthatatlanul az architektúra részei (Benczúr utcai Postás Palota). A legszomorúbb története egy négy négyzetméteres kárpitomnak van, egy tournai kiállítás megnyitóján ellopták.

De talán, ha mégis választhatok, akkor két kiállítást említenék. Tizenöt évig szőttem a tíz egyforma méretű darabból álló nagyléptékű Predestinatió című sorozatomat, amelynek minden darabja egyben önálló mű is. Ötvenéves koromban kezdtem el szőni, reménykedve, hogy be is tudom fejezni. A műegyüttes egy témakörre, a Tízparancsolat eszmeiségére épül, csak három szín és állandó motívumok használatával. 2017-ben a Budai Várnegyedben lévő De la Motte-Beer-Palotában nyílt Palotakárpitok című kiállításomon – más megszőtt gobelinjeimmel együtt – a sorozat kilenc darabja szerepelt még, de 2018-ban a Fészek Galéria szikár terében rendezett kiállításon már a teljes, tíz darabból álló sorozat állt a falon. Ez a tizenöt év, azt hiszem, hogy a munkásságom ,,görög tüze”. A sorozat hat darabja most a budai Várban az egykori karmelita kolostor egyik miniszterelnöki nemzetközi tárgyalótermének falait díszíti.

Partnereink

EMMI NKA MMA
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow