Műterembejáró / Pető Hunor műtermében jártunk

2020.11.19 14:39:28 | Egyéb kategória

Műterembejáró 1. rész

A MANK új, képes interjúsorozattal hozza közelebb a kortárs alkotóművészek mindennapjait. Műterembejáró címmel a művészeket saját alkotói közegükben mutatjuk be, ami sok esetben az otthonuk, lakóterük is. A sorozat első részében Pető Hunor enged bepillantani a műtermébe. 

Mit jelent egy saját műterem az Ön számára?

Pető Hunor: A szakmámból kifolyólag létfeltétel, a saját, vagyis a tulajdonjogi részt most félretenném, a lényeg inkább az, hogy legyen huzamosabb időre egy olyan hely, ahol semmi másra nem kell gondoljak, csak a kijelentéseim, a saját kijelentéseim megfogalmazására. Ebben látom a saját értelmét, nem a tulajdonjogban. Kell létezzen mindig a hely, a zóna, amiből kizárhatom a hétköznapi konvencionalizmust, ahol másképpen takarítok, porszívózok, mint a lakásban. Az elhelyezett, vagy esetleg ideiglenesen ottfelejtett tárgyak mind az alkotói folyamat részei, még akkor is, ha ténylegesen nem vesznek részt az aktuális mű létrehozásában. Jelenleg a MANK jóvoltából egy önkormányzati műteremlakást bérlek, ami nagyon megfelel a fent leírtaknak, ráadásul a műterem és a lakótér között nincs távolság, bármikor folytathatom az elkezdett gondolatot anélkül, hogy utaznom kellene. Ezt fantasztikus dolognak tartom, hogy a hitvesi ágy és a szobrászállvány között csupán tizenöt méter távolság van.

Van példaképe?

P.H.: Minden nap új példaképpel ébredek, a szemem előtt mindig egy új, aktuális példakép lebeg, ami a hangulattól és az emlékképektől függ. Érdekes módon ezek az úgynevezett példaképek a műtárgykészítés folyamán párbeszédbe elegyednek velem, folyamatosan tesznek fel kérdéseket a készülő munkával kapcsolatban. Sokszor zavarnak is. Zenét ritkán szoktam hallgatni munka közben, mert úgy érzem, eltereli a figyelmemet az állandó gyötrődésről. A viszonylagos csendben mindig megszólalnak ezek a példaképek, nevezhetném őket antagonistáknak is, hiszen a nyilvánossággal való párbeszéd negatív előzményét vetítik rám sokszor. Nagyon kritikusak. Az egyik, a tiszta esztétikumban, minimalista formavilággal megáldva állandóan a barokkos girlandjaimat kommentálja, a másik, aki nagyon konceptualista, az elburjánzott, a formai szépségeket nem megvető magatartásomat ellenzi, az expresszionista szobrász, festő a formák visszafogottságát találja kivetnivalónak, a máig barna ragasztószalaggal dolgozó aktivista művész meg hiányolja a társadalmi aktivizmusomat és egyben felszólít, hogy hevesebben és egyértelműbben fogalmazzak a társadalmi kritikát illetően.

Mikor vásárolták meg az első műtárgyát?

P.H.: A műtárgybizniszbe már tizenkét évesen belecsöppentem, amikor Baróton, szülővárosomban Csomor Jani bácsi megrendelt tőlem egy tájképet 500 lejért. A feladatot akkor a legjobb tudásom szerint teljesítettem, Jani bácsi ovációval fogadta az olajképet, úgy éreztem, tetszik neki, talán többet is kérhettem volna érte. Pár héttel később megtudtam, hogy 300 lejért árulta a piacon, azóta sem tudom, sikerült-e neki túladnia rajta. Hát így kezdődött nálam a határtalan műtárgyvásárlási akció.

Mit javasolna fiatalkori önmagának a szakmával kapcsolatban?

P.H.: Nem tudom, mert abból lettem végül is ilyen, ami fiatalkoromban voltam, és ha változtatni akarnék ezen, ha visszaléphetnék az időben, és valahogy jobban, másképp csinálnám, akkor elképzelhető, hogy még ez sem lenne, még tanácsot sem tudnék adni magamnak.

Mit gondol arról, hogy művészként nem ciki éhen halni?

P.H.: Ez a kérdés kissé irreleváns, nem tudok olyan művészről, aki éhen halt volna napjainkban. Az, hogy ciki lenne esetleg az éhenhalás, azt nem gondolom, de a művészettől nem feltétlenül kell éhen halni. Ugyan nem pótolhatja a szükséges napi bevitelt a művészet, viszont sokszor érzem azt, hogy gyilkolni tud. Az ízléstelenség sokszor öl. Főleg, ha egy ideológia is van mögötte. De mikor nincs?

Mi a fontosabb: egy jó kiállítás vagy egy jókor jött vásárlás?

P.H.: Ha a kérdést jól értem, akkor el van különítve benne a szakmai siker és az anyagi érték. Én ezt nem tenném, hiszen egy sikeres kiállítás nem zárja ki a műtárgyvásárlási lehetőséget. Persze nem rossz, ha az esetleges szomorú anyagköltségen túl jut még valami szalonnára is. Ha a műteremből vásárol valaki egy olyan művet, ami még nem volt kiállítva, akkor egyéni megegyezésen alapul, hogy kölcsönadja-e azt egy kiállítás erejéig a vásárló, vagy sem. A nagy szakmai sikerű egyéni kiállítás kapcsán meg azt kell mondjam, hogy az egész egy mű, egy szimfónia. Ha csak a részleteit vásárolják meg, akkor is működik szakmailag az egész, hiszen az egyes részek is tartalmazzák valamilyen formában az egészet. Érdekes a helyzet egy environmentnél vagy installációnál. Ezeket általában nem tudja a műgyűjtő a nappalijába, esetleg a hálószobájába kiállítani – ez esetben majdnem elkülöníthetnénk a kérdésben kettéválasztott szakmai és anyagi sikert, ugyanakkor ilyenkor kell a közgyűjtemény fogalmára gondolnunk.

Hogy látja, mennyire fontos az önérvényesítés ebben a szakmában?

P.H.: Mindig fontos volt az önmenedzselés a művészetben, ez egyáltalán nem mai téma. Az, hogy segítő eszközök vannak kéznél kurátorok személyében, az nagyon jó dolog, egyben behatároló is. Mint a pénzügyi szaktanácsadók, úgy működnek. Szerintem, ami kiút a segédeszköz használatából, az a társaság. Az önmenedzselés talán legjobb formája a szakmai társaságokban rejlik. Az ilyen társaságban a kurátori, a menedzselési és a művészeti feladatok szervesen kapcsolódnak egymáshoz.

Mi az, amit másként tett volna a művészeti pályájával kapcsolatban?

P.H.: Voltak a pályám alatt kételyeim, melyek még mindig bennem élnek. Voltak alkalmak, amikor fölösleges volt a bizonytalanság, bár utólag ez is átértékelődik. Valószínű, hogy erősebben kellett volna a kételyeimet propagálnom adott pillanatban, így most még jobban tudnék támaszkodni a múltbéli kétségeimre.

Emlékszik a saját kedvenc kiállítására?

P.H.: Szinte mindegyik a kedvencem saját eddigi kiállításaim közül, csak más-más formában. De mások kiállításai is lehetnek a kedvenceim. Egyszer ötvöztem ezt a kettőt, a Legjobb – Legrosszabb című kiállításomon, a Parthenón Fríz Teremben 2011-ben, ahol az elmúlt időszak fontosabb kiállításait soroltam fel két egymással szembenálló felületen. Az egyiken a szalagcím az volt, hogy az elmúlt időszak legjobb kiállításai, a másikon az elmúlt időszak legrosszabb kiállításai. A vicces a dologban az, hogy a névsor azonos volt mindkettőn, ugyanazon nevek, kiállítások szerepeltek a jó és a rossz oldalon is. A nagy kérdés ilyenkor az, hogy hol és melyik oldalon vagyunk most mi?

Partnereink

EMMI NKA MMA