Műterembejáró / Tereskova Nagy Kriszta műterméből

2021.01.08 10:14:53 | ArtTér

Műterembejáró 3. rész

A MANK képes interjúsorozattal hozza közelebb a kortárs alkotóművészek mindennapjait. Műterembejáró címmel a művészeket saját alkotói közegükben mutatjuk be, ami sok esetben az otthonuk, lakóterük is. A sorozat harmadik részében Nagy Kriszta mutatja be műteremlakását.

Mit jelent a saját műterem számodra?

Nagy Kriszta: Nagyon sokat ad nekem a műtermem. Nem hittem azt, hogy létezik olyan, hogy a hely szelleme, de már tudom, hogy mégis, hiszen mindennap tapasztalom. A műtermem inspirál, meghat, megnyugtat. Jó érzés, hogy előttem már alkotott itt egy művész. Végtelenül sokat ad a tér építészeti kialakítása is, amiben minden nap gyönyörködhetek, és örömet tudok belőle venni az egyébként nem könnyű élet mindennapjaiban és a sok gond közepette.

Van példaképed?

N.K.: Igen, Andy Warhol.

Mikor vásárolták meg az első műtárgyadat?

N.K.: Talán 28 éves lehettem.

Mit javasolnál fiatalkori önmagadnak a szakmával kapcsolatban?

N.K.: Azt hiszem nem csinálnék másként semmit. Mindig próbáltam a szívemre hallgatni, sosem tudtam nyugton maradni, ha hajtottak az ösztöneim. Nagyon ambiciózus voltam, forradalmár, talán önveszélyes is, és nem mondanék mást önmagamnak, mint ami mentén haladtam. Nem érzek különbséget a 20 évvel korábbi önmagam és a mostani között, azt hiszem mindent megtettem a lehetőségeimhez képest, és amit nem tudok megtenni azt akkor sem tudnám, ha szeretném, vagy jobban akartam volna. Tudom, hogy vannak hibáim, de azokkal együtt kell haladni az úton, még addig is, amíg dolgozunk azon, hogy elhagyhassam őket.

Mit gondolsz arról, hogy művészként nem ciki éhen halni?

N.K.: Azt gondolom, az a tévhit ciki, amit még ma is elvárnak a művészektől; hogy akkor lehetsz jó művész, ha éhen halsz. Nagyon nagy tévedés, hogy a művészek éheztek és nyomorogtak. Ez egy buta demagógia, aminek csak néhány példája van, mint Vincent van Gogh. Ennek ellenére természetesen nem gondolom, hogy van Gogh nem futhatott volna be életében, ha jobb körülmények között él. Úgy gondolom, hogy éhen halni amúgy sem nem ciki, mivel senki sem jó kedvében kényszerül nélkülözni, de az ember élete Istenen túl a saját kezében van. Mindenki felelős az életéért. Fontosnak tartom azt, amit nagyon korán már állítottam: a művészet áru, és mint minden árut, a művészetet is hirdetni kell. Erről szólt az óriásplakát-sorozatom is. 

Mi a fontosabb: egy jó kiállítás vagy egy jókor jött vásárlás?

N.K.: Mindkettőt fontosnak tartom, talán fontosabb jó művészetet csinálni, mint eladni, de nekem nincs módom másból megélni, mint a művészetem. Számomra nem adatott meg az a luxus, hogy a művészetemet kedvtelésből csináljam, és az sem, hogy feladjam az életemet. Az én életem a művészetem és a művészetem tart életben.

Hogy látod, mennyire fontos az önérvényesítés ebben a szakmában?

N.K.: Sajnos Magyarországon csak 20 éve kezdődött el a kortárs képkereskedelem, azelőtt nem igazán létezett kortárs piac. Nem léteztek kortárs kereskedelmi galériák, így aztán a galéria helyett magam feladatának tartottam a műveim eladásával járó munkát, még akkor is, ha volt kapcsolatom galériával. Nevezhetjük ezt önérvényesítésnek is. E pillanatig még mindig nem látom, hogy gördülékenyen menne a “művész” eladása, tehát úgy látom, hogy hazánkban ez még mindig nagy részben a művészre háruló feladat. De szeretném, ha nem nekünk kellene a munka ezen oldalát is magunkra vállalni, és teljesen át lehetne adni a kereskedőknek az értékesítést. Remélem, lassan valódi, komoly vevő réteg és kortárs piac alakul ki itthon is.

Mi az, amit másként tettél volna a művészeti pályájával kapcsolatban?

N.K.: Az eddigi művészeti pályám során mindig úgy éreztem, hogy adott volt a helyzet és ahhoz képest tettem, amit fontosnak és elengedhetetlennek tartottam. Mondhatnám, hogy lehettem volna szerényebb, de egy forradalmár nem lehet szerény, egy feminista nő pedig még inkább sem lehet az. Ha már megvívtam a csatáimat és elértem a szabadságomat, szerény leszek. Nagy kedvem van a szerénységhez, de ha csak Andy Warhol-ra gondolok, akit az imént példaképemnek említettem, már kuncogok is.

Emlékszel a saját kedvenc kiállításodra?

N.K.: Volt egy nagy életmű-kiállításom egy hatalmas helyen, több emeleten, aminek a létrejöttében nem mertem hinni, és amikor mégis megvalósította a múzeum és beléptem az első legnagyobb térbe, azt mondtam, „hú ki ez a lány? Ő akarok lenni!” Imádtam a régebbi munkáimat azután, hogy az idő múltával rálátásom lett. De igazából nem ez volt a kedvencem, hanem az, ahol a temetési szertartásomat tartottam meg, azaz tartották meg nélkülem, hiszen azt játszottam, hogy már halott vagyok. Én csak a temetésem végére érkeztem. Rengeteg ember volt jelen azért, hogy elbúcsúztassanak. Sőt, ott volt az egész magyar sajtó, amire azelőtt, és állítom, azóta sem volt példa. A kortárs művészet nem tud egykönnyen figyelmet kapni a magyar társadalomban, amit én nagyon fájlalok, és fontosnak tartom, hogy azon dolgozzunk, hogy a jövőben ez változzon.

Partnereink

EMMI NKA MMA
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow