Műterembejáró / Verebics Katalin műtermében
Műterembejáró 8. rész
A MANK képes interjúsorozattal hozza közelebb a kortárs alkotóművészek mindennapjait. Műterembejáró címmel a művészeket saját alkotói közegükben mutatjuk be, ami sok esetben az otthonuk, lakóterük is. A sorozat nyolcadik részében Verebics Katalin képzőművész műtermében jártunk.
Mit jelent egy saját műterem az Ön számára?
A saját műterem érzése, az, hogy van egy hosszabb távra berendezett alkotó tér, nagyon sokat jelent számomra a kezdetektől. Minden tekintetben nagy előrelépésnek tartom. Mindenképp megemlítem, hogy ilyen inspiráló környezetben még sosem dolgozhattam, Budapest közepén, a város egyik temploma tornyának közvetlen közelében, égre nyíló ablakokkal. A műterem egyben az életterem is, hiszen a családom együtt, a négy és fél éves kislányommal kiegészülve, élünk itt. A műterem és a lakás a belső két szintjével jól elkülönül egymástól.
Van példaképe?
Lucian Freud az első számú példaképem, de sok más nagyszerű festőt és művészt is említhetnék. Cher, mint énekes- a különleges tónusú hangja, az élete, a bátorsága, a szerencséje miatt. Korábban intenzív példaképem volt Frida Kahlo. A férjem, az egyiptomi képzőművész Abou is inspirál, és szerintem én is viszont őt. Mellette megismertem különböző technikákat, amiket folyamatosan alkalmazok sorozataimban már évek óta.
Mikor vásárolták meg az első műtárgyát?
A legelső munkám? Ezt pontosan már nem is tudom. Több pályázaton nyertem díjat, kisebb-nagyobb pénzdíjjal is gyerekkoromtól, ha ez annak számít. Akkor a képeket sem adták vissza. Szép emlék, amikor 2008-ban a KOGART Díjat elnyertem, akkor ösztöndíjat is kaptam, valamint a képeim, amikre az ösztöndíjat adták, meg is vásárolták.
Mit javasolna fiatalkori önmagának a szakmával kapcsolatban?
Azt mindenképpen, hogy már korábban is részt vehettem volna olyan programban, amely felkészít kicsit jobban az iskola utáni létre, vagyis, hogyan menedzseljem a munkáim jobban. Ami ezt illeti, bőven kellett volna e téren ismereteket szerezni, valamelyest pontosabban belelátni a galériák, mecenatúra világába. Ha szabadúszó művészként élsz, azon kívül, hogy vannak remek ösztöndíjak, galériák és lehetőségek pályázatokat beadni, kell egyfajta magabiztos fellépés is az életben maradáshoz.
Mit gondol arról, hogy művészként nem ciki éhenhalni?
El kellene jutnunk oda már, hogy egy kizárólag a szakmájának élő, képzőművészettel foglalkozó ember is élhet normális, sőt tán magasabb életszínvonalon is. Ehhez persze sok összetevőnek kell együtt állnia. Alap az elhivatottság, olyan egyedi hang megtalálása az évek során, amit felismernek, hogy azt te csináltad és nem tévesztenek össze mással. Megjegyzem, Gerhard Richter esetében, aki az egyik legnagyobb értékű kortárs művész, a korszakai teljesen eltérő stílusokat hoznak és ehhez nagyfokú bátorság szükségeltetik azt hiszem. Az értéket nagyban meghatározhatja egy különleges életút is. Ebbe már nem megyek bele inkább, sok mindent feszeget a kérdéshez kapcsolhatóan.
Mi a fontosabb: egy jó kiállítás vagy egy jókor jött vásárlás?
Véleményem szerint mindkettő fontos, de egy kiállítás múzeumban, szakmailag kiemelkedő helyen itthon vagy külföldön értékesebb lehet.
Hogy látja, mennyire fontos az önérvényesítés ebben a szakmában?
Karakter függő. Úgy látom, valamennyire azért befolyásolja az adott pályát, de azoknál is, akik nem szeretnek megnyilvánulni személyesen, ha a képeik hatnak és egy galerista, vagy egy meghatározó hangú művészettörténész aktívan alakítja a karrierjüket, akkor mindenképp előtérbe kerülnek.
Mi az, amit másként tett volna a művészeti pályájával kapcsolatban?
A jelen helyzetem eredményeit tekintve semmit, azt hiszem. Így volt jó eddig, minden nehezebb pontjával együtt. Nem volt egyik kis kitérő sem elvesztegetett idő – restaurálási munkák, megrendelések, rajztanítás. Minden kapcsolódik, beépül.
