Művész és polihisztor: Karátson Gábor (1935-2015)

Karátson Gábor munka közben, 1980 körül, ismeretlen szerző fényképe. Karátson Gábor Archívum és Kutatóműhely

Karátson Gábor az újabb kori magyar képzőművészetünk egyik legsokoldalúbb mestere volt. Talán nem is találunk mai művészetünkben hozzá fogható alkotót, aki szépíróként és művészeti íróként, műfordítóként, orientalistaként, festőként és illusztrátorként egyaránt olyan jelentős életművet hagyott volna hátra, mint ő. Sőt, Karátson a rendszerváltás körüli években még a környezetvédelmi mozgalmaknak is meghatározó személyisége volt, s ha már a politikai aktivitásról beszélünk, ne hagyjuk szó nélkül, hogy forradalmi tevékenysége miatt 1957-ben még börtönbe is került.

Karátson Gábort gyermek korától fogva érdekelte a képzőművészet. S bár nagyapja, Olgyai Viktor orientalista, festőművész és grafikus, még évekkel az ő születése előtt meghalt, Olgyai emléke, valamint a nagyapa hagyatékában maradt keleti metszetek, képek nagyon mély hatást gyakoroltak rá. Aztán az 1945-ös év minden szempontból fordulatot hozott az életében. Édesanyját a szeme láttára találta el egy lövedék az utcán, s az így félárván maradt tízéves fiút végül a háború után a svájci Brunnenben helyezték el. A svájci hónapok alatt rengeteget rajzolt, festett, s már gyermekkori vázlatfüzeteiben is feltűnik az a minden részletre odafigyelő, de ugyanakkor mégis lényegretörő komponálás, ami a későbbi rajzait is jellemzi majd. Svájcban rendszeresen vitték múzeumokba, s visszaemlékezései szerint ott döbbent rá arra, hogy “egy képnek anyagi valósága van”. Vagyis a vonalak és színek síkbeli rendszerén túl a festett felület mélysége, plaszticitása, a fakturális hatások a kép addig nem tapasztalt új és reprodukálhatatlan dimenzióit tárták föl.

Karátson Gábor a gimnáziumi éveiben költőnek és írónak készült, majd egy ideig a bölcsészkar magyar–német szakán folytatta tanulmányait, de az ötvenes évekre jellemző módon „átirányították” a jogi karra: „Folytattam költői kísérleteimet, bizonyos voltam benne, hogy jogász nem leszek. Könnyebben ment, mint hittem volna. Az 1956-os forradalomban való részvételemért először három, másodfokon másfél év börtönre ítéltek, az ország összes egyeteméről és főiskolájáról kizártak. Bizonyos voltam abban, hogy magyarul ezentúl csak hazudni lehet, amire nem volt semmi kedvem; szerepe lehetett ennek is abban, hogy szabadulásom után a festészet, a leonardói »néma nyelv« iránti érdeklődésem újraéledt” – írta önéletrajzában.

Karátson Gábor 1959-től kezdte meg rendszeres művészeti tanulmányait, de természetesen nem az előle politikai okokból elzárt állami felsőoktatásban, hanem művész barátainak útmutatásai alapján. Első mestereinek Major Jánost, Maurer Dórát és Keserü Ilonát tekintette, az 1960-as évektől pedig Bálint Endrével került szorosabb kapcsolatba. Karátson – bár festői életműve nem túl nagy – minden korszakában teljesen eredeti, kortársaira nem jellemző problémákat vet föl; egyaránt kísérletezik műfajokkal, anyagokkal, technikákkal. Már az 1959-től megszülető első festményein is megdöbbentően „új” látásmóddal találkozunk: portrékat fest. Emlékművet állít barátainak, rokonainak, és az egyszeri és megismételhetetlen Embert állítja festészete középpontjába. Portrékat fest, de esze ágában sincs „típusokat” teremteni. A börtönből szabadult fiatal ember mohó örömével veszi számba barátait és ismerőseit. Elmerül és tobzódik a festői részletekben. Festményein ünnepi arcát mutatja a valóság. Az örömet, hogy megvan minden falevél, hogy a cigarettacsikk békésen kunkorodik az asztalon, s hogy a villanyvezetékek szép vonalakat rajzolnak az égre. Ezeknek a korai festményeknek világát – teljesen evidens módon – a szabadulás öröme járja át. Az Ötvenhatos regényben szépen írja le, hogy mekkora boldogságot jelentett váci rabként uszályt kirakni a Dunán, gyönyörködni a folyóban a szűk börtöncellák sivársága után. “Az ember számára a természet egy idő óta maga a transzcendencia, a börtön csupán még jobban kihozta ezt a dolgot, akármit gondol is egyébként az ilyesmiről az ember“.

Ekkori stílusát egy sajátos, csak rá jellemző mikrorealizmusként határozhatjuk meg: az aprólékosan kidolgozott részletek, a türelemmel és szeretettel húzott vonalak, a gondosan egymásra épített festéklapkák, az önálló mintázatokká rendeződő bekarcolások azt az érzést keltik, mintha a leghétköznapibb tárgy, sőt még az emberi arc is ebből az absztrakt univerzumból születne és formálódna meg. Karátson festészete a formálás szeretetéről szól; hiányzik belőle minden üres rutin és manír, és mindig ott érződik benne egy sajátos irónia is.

Karátson a börtön utáni években meglehetősen elzárkózó életet folytatott. 1963-ban ismerkedett meg Granasztói Szilviával, akinek szinte már az első találkozás után megkérte a kezét. Még ugyanabban az évben házasságot is kötöttek, s 1964-ben és 1966-ban megszülettek fiaik is. Az új család, a szerető emberi közeg olyan létbiztonságot és olyan hangulati kiegyensúlyozottságot teremtettek, amik teljesen megváltoztatták festői szemléletét, festői stílusát is. Új stílus, újfajta technikai megoldások jellemezték az 1964 és 1968 közötti évek munkáit. Karátson ekkori festményeit a képek feltűnő grafikai karaktere jellemzi. Eltűnik a korábbi korszakban olyan bravúrosan alkalmazott térbeli illúzió képe, eltűnik a plasztikus modellálás, helyettük viszont izgalmas körvonalak közé zárt formák jelennek meg, bonyolultan, de soha nem nyugtalanítóan ritmizált kompozíciók, erős színkontrasztok, tüzes színek, s valami olyan képi világ, amely mintha a mikroszkóp lencséje alatti látványt, vagy éppen valami kozmikus harmóniát próbálna megjeleníteni. Ezeken a kompozíciókon leginkább Paul Klee, olykor Bálint Endre, vagy Vajda Lajos lírai szürrealizmusának hatását érezzük. A festményeihez fűzött kommentárjaiból az derül ki, hogy őt leginkább az ember és természet, az ember világa és kozmosz szinte misztikus kapcsolata ragadta meg. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta, a természet emberi olvasatára, s ugyanakkor az ember természeti beágyazottságára figyelő szemlélet vezette őt aztán a környezetvédelemben, illetve a bős-nagymarosi vízlépcső ellen szerveződő Duna-Körben vállalt politikai szereplés felé is.

Karátson festészetében 1968-tól kezdődően válik egyre jellemzőbbé egy bizonyos puzzle-szerű, vagy olykor mozaikszerű felületalakítás – s ezzel együtt a történelmi és bibliai témák iránti érdeklődés. Kevés képet fest, s ekkor készül az életmű egyik legfontosabb alkotása, az a mű, amit ő maga is legjelentősebb művének tartott, A tizenkét éves Jézus a templomban a doktorok között. Az összképet a nagy színtömegek határozzák meg, s mintegy ebbe a színkompozícióba rajzolódnak, vésődnek, mintázódnak bele a vonalak. Minden részletet határozott körvonal határol, s olyan érzésünk támad, mintha a kép valójában ezekből az élesen rajzolt motívumokból volna összerakva, vagy inkább összepréselve.

Karátson Gábor festői életművének legizgalmasabb periódusát az 1974 és 1996 között készült, úgynevezett “újságképek” adják. E képek kiindulópontja mindig egy újságban közölt fotó volt; egy afféle riportkép, aminek nem a képi ereje, hanem a dokumentatív tartalma volt az adott pillanatban érdekes. Nyilvánvaló, hogy az olyan fotók, mint pl. Cicciolina kampánykörúton, Björn Borg szervája Monte Carlóban, vagy VI. Pál pápa a homlokát törölgeti – annyira banálisak, annyira esetlegesek, hogy már-már felesleges is a jelentésükön törni a fejünket. Karátson sem a jelentést bontja ki és dolgozza fel festményein, hanem valóban eltávolodik a kifejezett témától, a narratívától és az újságfotót mint valami talált tárgyat írja át festményeibe. Embereket látunk, a Karátson által megszokott, kicsit bumfordi módon eltorzított formában, de maguk az emberi történések, a gesztusok lényegében értelmezhetetlenek maradnak. Bizonyos értelemben elfordulás ez már a klasszikus festészettől, eltávolodás nemcsak az újságfotó eredeti témájától, hanem a festészet világától is. Karátson szépen fogalmazza meg utolsó képének igazi jelentőségét. Ezzel tért vissza a világba, vagyis az irodalom, a tudomány, a tanítás és a politika világába: “Utolsó politikai képem: Jelcin egy tank tetején állva szónokol a változásokat visszafordítani akarók ellen. A bős-nagymarosi vízlépcső-rendszer tervei és már meg is kezdett építkezései miatt mély depresszióba esve nem olvastam már újságot, nem hallgattam rádiót, minden érdeklődésemet elveszítettem a világ iránt: ismerőseim kinevettek, amikor kiderült, hogy az sem tudom, ki az a Gorbacsov. A szovjetunióbeli változások egyszer csak sejtetni kezdték, hogy jöhetne már valami más is. Mintha betévedt volna a sötétbe néhány fénysugár; a Duna-mozgalom is elindult, visszatértem a világba“.

A festészettel való szakítás 1996-ban nem jelentette ugyanakkor a képzőművészeti munkásságának a felfüggesztését is, sőt grafikusi életműve igazán a 2000-es években teljesedett ki. Karátson Gábor művészetének külön fejezetét alkotják az illusztrációi. Ezek is két nagy témakört ölelnek föl: Goethe műveit és a Biblia világát. Karátson első megjelent illusztrációi Goethe három meséjéhez (A zöld kígyó és a szép Liliom, Az új Meluzina, Az új Parisz) születtek meg 1976-ban. Ezt követte egyik legnagyobb munkája, a 64 színes akvarellből álló sorozat Goethe Faustjának I. és II. köteteihez, amelyeket az Európa Kiadó jelentetett meg 1980-ban. Több mint húsz év kihagyás után aztán elképesztő bőségben születtek meg a bibliai illusztrációi. 2002-ben jelenik meg Szent Lukács evangéliuma 33 képpel, 2007-ben a Szent János evangélium 40 képpel, 2008-ban a Jelenések könyve 33 illusztrációval. Nem jelent meg, de akkoriban készült el a mózesi Teremtés Könyvéhez készült 53 akvarellje, illetve a Máté- és Márk-evangéliumok 39-39 darabos akvarell-sorozata is.

Karátson Gábor életművének tudományos feldolgozása, írásainak kiadása, a festmények, grafikák kiállításokon történő bemutatása fontos feladatunk. Ezt a feladatot látja el a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft szervezeti egységeként, a 2020 február 15-én kelt kormányhatározattal létrejött Karátson Gábor Archívum és Kutatóműhely.

Írta: Bellák Gábor, főmunkatárs