Pénteken nyílik Berszán Zsolt kiállítása Velencében
Különleges magyar tárlat látható az építészeti biennáléhoz kapcsolódóan
Az utóbbi évtizedben szokássá vált, hogy a Velencei Biennálé idején a pavilonokban kiállító országok a biennálé területén kívül, a városban is rendeznek kisebb kiállításokat. Ehhez a lassan hagyománnyá váló kezdeményezéshez csatlakozott tavaly Magyarország, amikor – Gulyás Gábor nemzeti biztos kezdeményezésére – bemutatta Mátrai Erik Gömb című művészeti projektjét. Ebben az évben, folytatva a megkezdett gyakorlatot, az Építészeti Biennálé idején a Punta della Dogana mögötti sóraktárak egyikében Berszán Zsolt Decomposition című kiállítása látható.
A kiállítás – hétfő kivételével – minden nap 10-től 18 óráig várja a látogatókat Velencében, a Reale Società Canottieri Bucintoro 1882 A.S.D. kiállítótermében (Maggazini de sale, Fondamenta delle Zattere; a Punta della Dogana mögött). A belépés ingyenes.
Berszán Zsolt művészete a végesség problémáját állítja középpontba. A fiatal képzőművész legtöbb alkotása az alternatív genezis lehetőségét feszegeti, arra próbálván választ találni, hogyan ébred élet a halálban, milyen perspektívák nyílnak az ember számára a természet örök körforgásának inhumán szférájában. A velencei kiállítás egy újabb rétegét nyitja fel ennek a nagy témának: Mi történik az emberi testtel a halál után?
Körben a téglafalakon Berszán nagyméretű grafikái és festményei láthatóak. A ceruzarajzok érzékeny, sűrűre szőtt vonalhálóikkal, az olaj-szilikon képek erőteljes, strukturált felületeikkel hozzák létre azt a világot, amelyből a holocaust és más tömegmészárlások traumájának a témája bontakozik ki. Bár nem rendelkeznek valódi figurativitással, de sejteni engedik az emberi hullák élettelen formáit. A kiállítótér közepére, a bejárathoz közel – szemben a kanális víztükrével – kerültek azok az objektek, amelyek a víz motívumához kapcsolódnak: a vizes teknőkben és az acéllábakra állított „vízasztalokon” a hullámzó, tükröződő felületből emberi szervekre, végtagokra emlékeztető organikus formák merednek ki. Erőteljes reflexió ez a városra, Velencére, amely egyfolytában élet és halál kettősségével szembesít. Ezt követik a megfeszített testeket ábrázoló művek: az acélvázas keretben elhelyezett szobrok felismerhetetlenségig torzított, derogáló testmaradványokat mintáznak. A betonból és fekete műanyagból készült objektek koporsóra emlékeztetnek, de a dobozforma éleit mintha eltüntette volna az erózió: szögletesség helyett a bomlásban lévő emberi test tagjainak körvonalai rajzolódnak ki. A galériatér végében, a legsötétebb ponton egy helyspecifikus installáció található. Ide belépve a látogató megtapasztalhatja az üresség és a magány érzéseit. Mintha maga is bekerülne a koporsó rá záruló téglatestébe, ahol nemcsak az emberi test sérülékeny szövetei bomlanak szét, hanem a koporsó szilárdnak hitt anyagai is: a fa keménysége fekete gomolygássá lesz.
A kiállítás a bomlás gondolatkörét az emberi test fókuszba állításával járja körbe. A test a halál után nem marad egyben, nem szellemül át és nem emelkedik az égbe úgy, ahogyan Jézus Krisztus és Szűz Mária teste, hanem részekre bomlik, szétrohad és megsemmisül. Ez az emberi élet végső traumája. A művek tanúsága szerint a történelem is a bomlás példázataiból épül fel: a háborúk, a gyilkosságok, a testi elmúlás történeteiből. Az olaj-szilikon képek – bár a malevicsi redukció eszméjéből születtek – erőteljes, strukturált felületeik révén mégis figuratívak. De ez a figurativitás nem az azonosításra épül, hanem a kompozíció szétbontására. A kiállításon minden egyes műalkotás fekete: a betonból, fémből, szilikonból létrehozott objektek is. Itt még a víz is, mely motívumként általában az életet szimbolizálja, a halál gondolatát idézi. Mindez mégsem csupán fájdalmasan és iszonytatóan hat, hanem katartikusan és felemelően. A Decomposition a szakralitás jelentésrétegeibe vezeti be a nézőt, mert utat nyit a legvégső kérdés megfogalmazása felé: Mi történik az emberi lélekkel a halál után?
