Új formavilág a kerámiában / Maróti Viktória Kozma Lajos-ösztöndíjas kerámiatervező művész kerámiaobjektjei

Maróti Viktória kerámiaobjektjeivel felfedezi a teret, játszik a ritmussal, a formákkal, az energiával, irányokkal, mozgással, és az áttört struktúra révén még az érintés során megszülető hangokkal is.

Maróti Viktória Szegeden született, itt kezdte el művészeti tanulmányait, az általános iskolai kerámiaszakkör után gimnáziumban, kerámia szakon folytatta a mesterség elsajátítását. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen kerámiatervezés szakon végezte el a BA-képzést, ami után néhány év külföldi tapasztalat következett. Önkénteskedett Skóciában, ahol sérült embereket tanított a kerámia alapjaira, majd egy bajor kerámiaműhelyben dolgozott hosszabb ideig. A MOME-n a kerámiatervezés MA-képzés alatt egy évet külföldön töltött a Hallei Egyetem művészeti campusán. Bár kézenfekvőbbnek tűnt volna, hogy Halléban a designcampuson tanuljon, mégis a művészeti campust választotta. Ez a döntése sorsfordítónak bizonyult, hiszen itt ismerkedett meg a képzőművészeti kerámiával, az autonóm plasztikakészítéssel, és itt kezdett el komolyabban kísérletezni azzal a technikával, amely mostanra védjegyévé vált.

2015-ben Magyarországon egy egyetemi kurzus keretein belül foglalkozott először azzal, hogyan lehet anyagkísérletek révén, szokatlan módokon megmutatni a beton új tulajdonságait. Ekkor a beton keménységét a kötél flexibilitásával kombinálva hozott létre új anyagot. Halléban ezt a megkezdett gondolatmenetet folytatva áttért a porcelán öntőmassza használatára, és technológiai megfontolásokból adódóan lenkötél helyett fonalat kezdett használni. Ennek a két anyagnak a társítása során azt kezdte el kutatni, hogy miként lehet olyan kontrasztot létrehozni, amellyel egy anyagnak a tulajdonságai egy másik anyagba transzponálhatóak. Az anyagkutatások során az a kérdés is a vizsgálódása középpontjába került, hogy hogyan lehet más minőségű anyaggá tenni egy évezredek óta használt matériát. Az egyetemi évek alatt kikísérletezett tárgyai porcelánmasszába itatott fonalak hálózatából épülnek fel, amelyek az égetést követően megőrzik textilre emlékeztető jellegüket.

A két anyag ötvözése által megtalált új formavilág eléréséhez a tervezési folyamat során kiemelkedően fontos volt, hogy fellelje a megfelelő tartószerkezetet. Olyan anyagot kellett találnia, amely amellett, hogy az elkészítés ideje alatt tartja a struktúrát, a fonallal együtt bekerülhet a kemencébe. Így fejlesztette ki saját technikáját, amelynek lényege, hogy egy előre megszerkesztett alaprajz kerül fel egy kinyújtott agyaglapra, ami mentén, az agyagba szúrt fapálcák köré, a tartószerkezet legaljától kezdve építi fel a porcelán öntőmasszába itatott fonalakból létrejövő struktúrát. A textil és a faszálak 350 és 500 Celsius-fok között elkezdenek kiégni, csak a porcelán marad meg végeredményként a kialakított formákban. Egyéni technikájával való kísérletezése kezdetén forgástesteket, hengereket készített, amelyek magas tűz hatására különböző beavatkozások által irányított módon deformálódtak, nagyobb részt kiszámíthatóan, de a véletlen izgalmát is magában hordozva.

A Hódmezővásárhelyi Művésztelepen született meg az a formavilág, amelyet 2020-ban a Kozma Lajos kézműves-iparművészeti ösztöndíj keretében is tovább kutatott. Arra volt kíváncsi, hogy a korábban használt hengereket hogyan tudja más formákká alakítani, aminek eredményeként jött létre az összefogott henger, egy amorf, tölcsérszerű formavilág.

Az első sorozatok színválasztásai a porcelán anyagszerűségének feleltek meg. A Kozma-ösztöndíj második évében elhatározta, hogy kilép ebből a színezési koncepcióból, a színek tekintetében elidegenedik az anyagtól, és felfedezi, hogy miben befolyásolhatja az érzékelést, ha az anyag és a szín elemi kapcsolatát felbontja. Mindeközben folyamatosan kutatja a komplexebb formák lehetőségeit, a textil mint médium új kerámiaművészeti feldolgozásait teremti meg. Az ilyen jellegű utalások kapcsán ezúttal a textil alapegységei felé tekint, a szövés átalakított módszere után öltések, csomók alkalmazásával fejleszti tovább sajátos technikáját. Az új módozatok struktúrákba applikálásának – a szerkezet megújításán túl – más hozadéka is van, a színek eltérő ritmusa jelentkezik, az eddigi, a tárgyak peremein és végein elhelyezkedő, horizontális mintázatokat most vertikális csíkok váltják fel.

Maróti Viktória eddigi munkásságát további autonóm plasztikákkal bővíti, a kiállítási szituációban posztamensre helyezett objektek tárházát az idei évtől fali objektekkel bővíti. A falikép-alkotás esetében azt kutatja, hogy miként változik a mintázat bizonyos irányváltoztatásokkal, valamint hogy vizuálisan hogyan hat az ismétlődő elemek sűrítése és ritkítása. Mindez előrevetíti a plasztika és a síkbeli képek viszonyának vizsgálatát.

Maróti Viktória alkotói módszerét intuitív, ugyanakkor nagyon tudatos építkezés, szisztematikus kísérletezés jellemzi, amelyet a személyiségéből táplálkozó vizuális nyelven fogalmaz meg, folyamatosan tanulva önmagáról és a szakmáról is. A tárgyai készítése során alkalmazott sajátos technológia és anyagok által függetlenedik a sztereotípiáktól, a kész munkákkal pedig az emberi percepció határainak kitapogatására invitál, ahogyan a szemlélőt ösztönzi a tárgyak kontúrjainak kitapintására az elbizonytalanító, kettősséget sugalló látvány. A flexibilitás, ugyanakkor a törékenység pillanatnyi gesztusaiba merevített tárgyak értelmezése többszörösen rétegzett, az apró részletek finomsága, a struktúra mintázata, a teljes kép távolról szemlélése, a negatív terek szelektív megfigyelése folyamatos fókuszváltásra készteti a nézőt. Ahogyan az emberi érzékelés általános meghatározottsága által az ember az őt körülvevő tárgyakat saját, jól ismert környezetéhez társítja, úgy Maróti Viktória tárgyaihoz is különböző asszociációk köthetők: a rejtélyes formák fészeknek, edénynek vagy akár tengeri élőlényeknek is tűnhetnek. Kerámiaobjektjeivel felfedezi a teret, játszik a ritmussal, a formákkal, az energiával, irányokkal, mozgással, és az áttört struktúra révén még az érintés során megszülető hangokkal is.

 Maróti Viktória gazdag, koherensen építkező alkotói világát 2019-ben a Saint-Quentin-la-Poterie-ben megrendezett kerámiaművészeti biennálén I. díjjal jutalmazták, aminek hatására 2021-ben artist-in-residence programra kapott meghívást.

Szakmai hozzáértése és egyedi formaalakítása révén számos hazai és külföldi kiállításon vett részt. Ezek közül a legjelentősebbek a BKV Prize 2021 kiállítása Münchenben, a Milánói Design Hét, a wroclawi Nemzetközi Kerámia Murália, illetve a pécsi II. Nemzetközi Kerámia Quadriennálén való szereplés.

Munkái megtalálhatóak a hódmezővásárhelyi Nemzetközi Kerámia Központ, a Wartha Vince Kerámiaművészeti Alapítvány és a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió gyűjteményében.

Írta: Roskó Mária