Új utakon / Interjú Gergye Krisztiánnal

2022.03.18 10:00:00 | ArtTér

Gergye Krisztián táncművész, rendező, koreográfus – és mindezek mellett festőművész is. Nemcsak mondja, hanem munkáival is azt sugallja, hogy felejtsük el a címkéket, engedjük el a dobozokat, és a jól bevált értelmezési kereteinket. Legyünk nyitva, és engedjük meg magunknak azt az újfajta befogadást, amit legutóbb a Szinesztézia című, online performanszsorozatában mutatott meg, ahol kortárs magyar képzőművészek alkotásaival lépett interakcióba. 2021 őszén önálló festménykiállítása nyílt Szentendrén, a MANK Galéria kiállítóterében, ennek kapcsán beszélgettünk vele.

Mikor és hogyan kezdődött a kapcsolatod a képzőművészettel?

Sokáig festőművésznek készültem. Kőszegen nőttem fel, ahol nagy szerencsémre csodálatos rajztanárhoz kerültem, Perenyei Editnek hívták, aki annak ellenére látott tehetséget bennem, hogy nem én voltam a legjobb rajzos, és erősen szorgalmazta, járjak rajzszakkörre.

Fontos neked a legjobbnak lenni?

Igen, nekem ez fontos volt, bár szerintem minden gyerek valamiben a legjobb akar lenni. Szorongó kisgyerekként sokat jelentett, hogy a rajzolásban felfedeztem magamban valami képességet, illetve Edit néni felfedezte, és bátorított. Nagyon sokat segítenek, akár egy életre meghatározzák egy gyerek útját az ilyen támogató pedagógusok, mint Edit néni.

És aztán megpróbáltad valaha a Képzőművészeti Egyetemet?

És aztán nem. A biztonságosabb utat választottam, ami azt jelentette, hogy beiratkoztam az egészségügyi szakközépiskolába, miközben az a hír járta, hogy egy év múlva elindul a kisképző Szombathelyen. Azt terveztem, egy év elteltével majd átmegyek oda, de nem mertem meglépni. A gyakorlatban hosszas kerülővel jutottam vissza a képzőművészethez. Az érettségi után Budapestre jöttem, ahol először művészeti menedzserként végeztem, majd táncművész lettem, de mindeközben folyamatosan festettem, rajzolgattam, firkálgattam. Soha nem múlt el a képzőművészeti vonal az életemben.  Amikor 20 évesen megérkeztem Budapestre, kerestem magam, és keresgéltem a lehetőségeimet, akkor találkoztam Németh Ágnes szobrászművésszel, aki egy képzőművészeti stúdiót vezetett. Beiratkoztam, tanultam nála és tőle, s ha valakit képzőművészeti mesteremnek kéne hívnom, akkor az szerintem Ági lenne. De aztán elindult az előadóművészeti vonalam, és több mint 10 évre háttérbe szorult a képzőművészet.

Hogyan kanyarodtál vissza a festéshez?

Hat évvel ezelőtt az 56/16 című projektet raktuk össze a társulatommal, ami egy 56-ra emlékező és a 2016-os évfordulón bemutatott performansz volt. Az előkészítés során nézegettem 56-os dokumentumfotókat, amiket valamilyen módon – legkézenfekvőbben háttérvetítés formájában – szerettem volna a darabba belerakni. De ahogy haladtunk a próbafolyamatban, egyre világosabbá vált, hogy a dokumentumfotók nagyon másfelé vinnék a produkciót, és nem szerettem volna leegyszerűsített vizualitással dolgozni. Ezért a dokumentumfotókról elkezdtem akvarelleket készíteni, közülük jó pár bele is került az előadásba. Már ezeknél is a szétlőtt terek, a lerombolt házak kerültek fókuszba és nem az emberi alakok. Pár évvel később, 2019-ben a Levitáció című előadáshoz nyilvános akasztásokról készült dokumentumfotókat kezdtem el szintén akvarellre átírni úgy, hogy az akasztott emberek kötelét elhagytam, és ettől egyfajta lírikus lebegéssé váltak a képek, nagyon költői lett az egész történet, az élet-halál közötti lebegés, a halál színháza. A pillanat a halál előtt, ahonnan minden egyszerre és egyszeriben látszik.

A képzőművészet és a tánc mindenesetre rokonok abban, hogy nem szavakkal mesélnek, hanem a térrel, a színnel, a gesztussal, a vizualitással hatnak.

Absztrakt vagy figurális művészet? Melyik a tiéd? Mit gondolsz egyikről vagy másikról?

Mostanában nyílik rá a szemem az absztrakt művészetre, sokáig idegenkedtem tőle.  Az alkotás szintjén még mindig ragaszkodom valamilyen megfogható történethez és konkrét formához, még ha az nem is mindig emberi alak. Amióta az eszemet tudom, vonzódtam a romos, ember alkotta, de elhagyott terekhez. Szinte mániákusan gyűjtöm a képeket az ilyen elhagyatott gyárépületekről, romokról, és többnyire ezekből készítek festményeket.

Foglalkoztat most a halál? Már azon az apokaliptikus helyzeten túl, amiben vagyunk?

Kimondottan a Levitáció című előadáshoz kezdtem el festeni ezeket a búskomor tematikákat. Ott az emberi testtel, a figurájával és a környezetével foglalkoztam. Aztán áttértem már azon belül is a térre. Egy idő után pusztán az akasztófákat és a környezetet festettem le, a testek és az áldozatok nélkül. Onnan kvázi egyenes út vezetett az ilyen rendhagyó, üres terekhez, mármint festészeti témaként.

Mit jelképeznek ezek a terek?

Leginkább önmagukat jelentik, de nagyon sokat elmond az emberről egy speciálisan üres tér. Egy kicsit díszletként fogom fel ezeket, mintha a színházi helyzetből kinyílna egy térbeliség. Bele tudok ugyan képzelni emberi testeket, emberi jelenléteket, de mégsem festem bele őket. Ezek ember alkotta terek, ember – és nem természet – alkotta tájak, épületek, mindegyiknek megvan a maga története, mint ahogy a falaknak is. 

A közös nevező az elhagyatottság. Amolyan időkapuk ezek, mindenfelé – múltra, jelenre és akár a jövőre is utaló – emléknyomok fedezhetők fel bennük, elég sok árulkodó jelet hordoznak az emberről. Elég melankolikusan, hiszen rám jellemző ez a melankolikus szemlélődés. Ezek furcsa, erodálódott, megállított időpillanatok, amik valami emberen túli felé nyitják meg a teret, sőt az időt. El lehet benne mélázni. Amikor az ember egy ilyen helyet néz – sőt, ne kerteljünk, reményeim szerint a képeimet nézve is –, a saját létezésének értelmén mélázik még akkor is, ha mindez így, kimondva kicsit közhelyes, kicsit leegyszerűsített, vagy erőltetettnek tűnik.

Ősszel saját képzőművészeti kiállításod lesz a MANK-ban. Mi lesz a témája, címe?

A nyár elején járunk, s bár folyamatosan festek, ezekre a kérdésekre nem tudom a választ. A MANK felkésérésének legnagyobb vonzereje éppen az volt, hogy kapok egy kurátort, mert ez lehetővé teszi, hogy ne csak a saját monológomat toljam, hanem a másik szemében valóban megláthatom a munkáimat.

Tavaly nyáron Kőszegen, a szülővárosomban volt egy kiállítás Levitáció címmel abból a sorozatból, s egy része az anyagnak még mindig látható az Átriumban, a pandémia miatt csak most látogatható.  Ebből a sorozatból is lehet válogatni, és az azóta készült, nagyobb volumenű művekből is.

A társulatod 20 éves jubileuma alkalmából készült Szinesztézia című videóperformansz-sorozatod jobbára a karantén alatt jött létre.  Minden egyes részében egy személyes találkozásodat táncolod el egy-egy kortárs művel. Milyen szempontok alapján választasz műalkotást? És mennyire konstansak ezek a szempontok?

Bár jó ideje festek, a Szinesztézia-sorozat nagyon sokat hozzátett a képzőművészeti érzékenységemhez. Talán az, hogy benne vagyok a képzőművészetben, belülről is átélem az alkotói folyamatokat, feljogosít arra, hogy előhozakodjak azzal, hogyan látom és miként élem meg befogadóként ezeket a műveket. Pont az a lényeg ebben a videósorozatban, hogy nem életművekről, hanem egy-egy kiválasztott műről van szó, arra esik fokozott figyelem. Egy művel töltünk sok időt, és a mélyére hatolunk.  Mindenkit bátorítok, hogy engedje meg magának a megállást, a szemlélődést, töltsön elegendő időt magával és egy adott műalkotással. Idő kell egy művészeti alkotás befogadásához, sőt a folyamat úgy kezdődik, hogy idő kell a lecsendesüléshez.

Általam kedvelt képzőművészek egy-egy számomra kivételes alkotásával kezdtem el művelni a sorozatot, de ma már ott tartok, hogy szinte magától alakul, ki lesz a következő. Az egyik művész ajánlja a másikat, én is keresem, kit lehetne bevonni, kérdezek, megyek előre benne. Szép és izgalmas kaland, milyen nyitottan állnak hozzá a képzőművészek. Szűcs Attilától Krajcsovics Éván keresztül Fehér Lászlóig nagy nevű művészek adták már oda a műveiket, hogy egy kis videóban interakcióba lépjek azokkal. Reményeim szerint nekik is izgalmas, mert nekem nagyon.

Gyakran szerepelsz kiállításmegnyitókon performanszokkal. Hogyan kezdődött ez?

A színházi táncelőadásokban érzem magamat otthon, de mindig is érdekelt a black boxból való kimozdulás, és a legerősebb színházi élményeim, tapasztalásaim gyakran valamilyen múzeumi közegben történtek meg. Testhez és lékekhez nagyon közel álló idő és tér, ahogy egy kiállításhoz lehet kapcsolódni. Az érdekel, hogy a lehető legközelebb kerüljek a műhöz, a közönséghez. Szeretem a nézőket kizökkenteni, arra ösztökélni, hogy az adott történetet figyelve ne menjen rá a jól bevált értelmezési sínekre. Ne magyarázatokat keressen, hanem a helyzetet érezze meg.

A legutóbbi előadásod hommage Magdalena Abakanowiczhoz, akiről egyszer azt mondtad, hogy Jerger Krisztina hívta fel rá a figyelmedet. Hogy emlékszel rá? Képzőművészeti pályádon is biztatott?

Jerger Krisztina fontos emberem volt, sokat köszönhetek neki, hogy mást ne mondjak, azt, hogy elkezdtem bízni a saját testemben, mert nekem semmiféle táncos előképzettségem nem volt. Nagyon sokat köszönhetek az ő biztatásainak, hogy egyáltalán eljutottam oda, ahol vagyok. Művészettörténész és kiállításrendező volt, ennek ellenére engem mint táncost ösztönzött. Életem első improvizatív előadásán jelen volt, meglátta a hátamat, és azt mondta, meg kell ismernem Magdalena Abakanowiczot, mert az én hátam az ő háta. Szemléletet adott, és szabadságot, hogy amit csinálok, az jó, és merjem csinálni.

Képzőművészeti inspirációimat leginkább Schiele, Bosch, Francis Bacon, Lucian Freud,

Abakanowicz és El Kazovszkij életműve jelenti, pontosabban ezek olyan művészeti referenciák, amik mellett nem lehet elmenni. Olyan erős kontextust hoztak létre, amiben nagyon mélyen lehet önmagunkról és az emberről gondolkodni. Ez az erős kontextus segíthet a nézőnek is egy olyan világban, mint a mai, ahol mindig értelmezési kényszereink vannak. Mindent tudni akarunk, megfejteni, és közben az én előadásaim, sőt általában a tánc nem feltétlen a narratív történetmesélésről szól, hanem a testről, a világba vetett testről meg az emberről, a lélekről.

Mit festesz aktuálisan?

Az utóbbi idők nagy képei üres medencékről készültek elhagyatott uszodákban. Ebből a sorozatból kezd összeállni egy erős anyag. Sok képem van a felújítás alatt lévő épületek állványzatairól, az azokon lévő letakarásokról. Ahogy mondtam korábban, kíváncsian várom a kurátorral való közös munkát. Szeretném nyitva hagyni magamat, hogy egy másik szemlélő válogasson a képeim közül.

Interjút készítette: Jankó Judit

Az interjú 2021. nyarán készült.

Partnereink

EMMI NKA MMA kultura.hu
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow