Vitrinbe zárt hagyományok
A hagyományt nem ápolni kell, hanem éltetni – mondta Lovász Irén népdalénekes a MANK Nonprofit Kft. májusi beszélgetésén. A havonta megrendezendő Alkotóművészeti Szalon idei, utolsó vendégei többek között azt a problémát járták körbe: a 21. században miért nem sikk a műveltség? Miért nem őrizzük és éltetjük a hagyományainkat, de ami a legfontosabb: miért nem énekeljük olyan természetességgel a népdalainkat, mint egykor?
Hasonló kérdések és gondolatok jutottak eszembe, miközben a MANK Nonprofit Kft. beszélgetésén Lovász Irén eMeRTon- és Bartók Béla-díjas népdalénekest hallgattam, aki egyértelműen meggyőzött arról: milyen értékesek a népdalok, és milyen óriási hibát követünk el akkor, amikor hagyjuk, kiszoruljanak az életünkből. De vajon miért merült feledésbe ez a kincsünk; mi okozta a manapaság gyakran tapasztalható ellenszenvet a népdalok iránt? Többek között ez is kiderült – vagy legalábbis születtek lehetséges válaszok – a hetedik Alkotóművészti Szalonon. A májusi vendég Lovász Irén népdalénekes, a néprajztudomány kandidátusa volt, akivel dr. Hóvári János történész, turkológus a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. főigazgatója beszélgetett. A moderátor Mirtse Zsuzsa író, költő, az est állandó házigazdája volt.
Dr. Hóvári Jánost és Lovász Irént több szál is összeköti, egyebek mellett a Károli Gáspár Református Egyetem, ahol mindketten tanítanak már évek óta, de az is, hogy somogyi származásúak. Bár különböző faluból jöttek, a gyermekkori környezet mégis egy életre meghatározta azt az irányt, amely felé elindultak, és amelynek egyik meghatározó eleme a hagyományőrzés. Lovász Irén többször is elmondta az est folyamán, hogy még ma is a gyermekkori közegből, Somogyból táplálkozik és építi saját magát, annyira meghatározó volt számára a fiatalkora. Fontos élményként említette meg nagykunsági származását is, mely legalább akkora erővel hatott életére, mint a hely, ahol felnőtt. Ez pedig egy újabb közös pont kettejük életében, hiszen dr. Hóvári János is hasonlóan erős gyökerekkel rendelkezik, neki is vannak kun felmenői, Somogy megye pedig az ő életére is inspirálóan hatott.
Mind Hóvári János, mind Lovász Irén felismerte tehát, mennyire fontos a kultúra őrzése, ápolása és fenttartása. „Igyekszem a magam módján hozzá tenni ehhez a folyamathoz, és elérni, hogy a magyar népzene ne egy vitrinbe elzárt, halott tárgy legyen, hanem éljen. Vagyis: én is osztom azt a gondolatot, hogy a hagyományt nem ápolni, hanem éltetni kell” – mesélt Lovász Irén küldetéstudatáról. Majd kiemelte: ha a dalokat, a zenét átengedi a saját élettapasztalatának, akkor lesz igazán hiteles és őszinte az, amit tesz. Ezért is igyekszik a legnagyobb őszinteséggel és tisztelettel megismerni és átadni a népi kultúrát, a népzenét. Nagyon nagy dilemmának nevezte azt, hogy valaki egyszerre legyen korhű, hiteles és modern ezen a téren. Ma azonban nemcsak ez jelent kihívást, hanem maga a hagyomány éltetése is, hiszen eltűntek a határok, özönlik az információ, ilyen közegben pedig óriási kihívás a hagyományőrzés. „A kultúra definíciójában benne van, hogy állandóan változik, nem statikus valami, ha ezt megpróbáljuk konzerválni, bizonyos szinten halálra ítéljük, ezért is komoly dilemma, hogyan legyen valaki hiteles, miközben a hagyományt úgy élteti, hogy a lényegét megőrzi” – mondta el Lovász Irén a felvetett 21. századi problémára. Dr. Hóvári János történész, turkológus is hasonlóan látta ezt a kérdéskört: „A magyarságnak és minden nemzetnek összetartó ereje a saját kultúrája, ez a lelke egy nemzetnek. A kulturális egység, amely körülvesz bennünket, benne van a jellemünkben, a gondolkodásunkban, a tudatalattinkban, a gesztusainkban, és természetes, hogy ez nem lehet rögzített, megkötött kultúra, hiszen mindig idomulni fog az adott korhoz” – mondta el dr. Hóvári János. Ezt követően hangsúlyozta: a dolgok változnak, a kultúra is formálódik, de ezeknek az értékeknek tartópillérei vannak, amelyek alapjait nemcsak őrizni kell, de éltetni is. Ezekért a tartópillérekért felel többek között minden egyetem, múzeum és olyan emlékezetpolitikai tevékenység, mint a Zrínyi-emlékév.
„Az volna a legjobb, ha sikk lenne műveltnek, sikk lenne már akár a gimnáziumban is, nem csak az egyetemen” – mutatott rá Lovász Irén e mondattal a 21. század egyik legnagyobb kulturális problémájára, amely nemcsak a népzenével van összefüggésben, hanem minden területtel, az irodalomtól kezdve, a zenén át a történelemig. Ezeket a területeket szívesen elérik a fiatalok – feltéve, hogy olyan erős mintát hoznak otthonról, olyan irányt, amely a későbbi tudásszomjuk alapja lehet. A népzenével azonban már sokkal nehezebb a helyzet, hiszen nagyon sokakat riasztanak el egészen kiskorban a népdaloktól, sőt mi több: az énekléstől a nem megfelelő pedagógiai módszerekkel. „Nemcsak a Kodály-módszer fontos, de a Kodály-kultúra is, hiszen a módszer csak egy része a filozófiájának” – hangsúlyozta Lovász Irén. Majd hozzátette: a legtöbb zenepedagógus a legjobb szándékkal okoz károkat egy kisgyermek életében, amikor elfelejti átadni a módszer mellé a filozófiát is. Hiszen a zenének örömforrásnak kellene lennie egy gyerek életében, nem pedig feladatnak, amelyet meg kell oldania. Lovász Irén amellett, hogy kiváló népdalénekes és egyetemi oktató, zeneterápiával is foglalkozik. Mint mondta: az éneklés segíti a lelki gyógyulást, foglalkozásain pedig számtalan diákkal dolgozik együtt, akiknél az énektanárok okozták a legnagyobb károkat, elnémították őket, pedig a „hang a lélek tükre”.
Lovász Irén és dr. Hóvári János is abban látta a fent említett probléma megoldását: a diákoknak már egészen fiatalon meg kellene tanítani, hogy nem a piros pont, a jegy számít, hanem az, amit a tudással, a népdalokkal, a hagyományőrzéssel kaphatnak. A tudásra, a kultúrára, a művészetre és a népzenére úgy kellene gondolniuk, melyek által kiszélesedik számukra a világ.
Forrás: Kultúra.hu/Fischer Viktória
Fotó: Csákvári Zsigmond
