Művészet és pszichológia
#Kortárs+Tudás művészeti ismeretterjesztő sorozat – 3. rész
Belső mintázatok, emlékképek, jellemvonások, a személyiség színei, ha egy ego előtérbe kerül… a pszichológia eszköztára gyakran hívja segítségül a művészetet. Rajztesztek, Rorschach, TAT (Tematikus Appercepciós Teszt), mind arról árulkodnak, hogy gondolataink, érzéseink mélyebbek pusztán a szavak szintjénél. Létezik-e olyan kép-szótár, „álmoskönyv”, amivel megfejthetjük művészeinket? Valóban meztelenségig csupaszít egy kép, ha megalkotod? Maradhat-e titkod egy galéria falán? A Kortárs+Tudás 3. részében a művészet és a pszichológia kapcsolatában keressük a válaszokat.
A művészet és a pszichológia közös története mélyen gyökerezik. Egyrészt már korai gondolkodóink a művészi alkotás folyamatára úgy tekintettek, mint az önkifejezés korlátainak lebomlására. Platon egészen addig merészkedett, hogy a művészi alkotást a filozófiához képest a tudatosság hiányában létrejövő folyamatnak tekintette. Freud is a tudattalan tartalmak még „egészséges” kifejeződésének, álommunkához hasonlónak vélte, de ma már tudjuk, hogy a tudatnak, tudatosságnak is hatalmas szerepe van a kreativitásban (reflektálunk, javítunk), nem gondolhatunk rá folyamatos, önkívületi konfliktus-feldolgozásként.
Amikor csak beszélünk róla…
Ha belegondolunk abba, hogy egy első sorban szavakkal, beszéd által kifejező, felépülő kultúrában élünk, a képzőművészet egy olyan egyedi nyelvezet, önkifejezési lehetőség, ami meghaladja a beszédkommunikáció határait, korlátait. Sokak szerint mielőtt kialakul bennünk a beszéd képessége, nem történetekben, elbeszélésekben, hanem képekben kommunikál velünk az agy. Ez a beszéd előtti, vizuális memória így nem fogalmakat tárolhat, hanem képeket és érzéseket, amit ott és akkor hozzá csatolt az ember. Mivel kisgyermekként nem vagyunk tisztában az idő fogalmával, ezért ennek asszociációja is sokkal bonyolultabb, nem lineáris. Amint megtanulunk beszélni, belehelyezkedünk a szociálisan elvárt kommunikációs keretekbe, nem tudjuk értelmezni a korábbi kódolást, „elveszítjük korai emlékeinket”. A művészeten keresztül képesek vagyunk felvenni az elvesztett szálat: közölni, szavakon túl, feldolgozni olyat, amit nem mondanánk ki. Láttatni azt, amit szavakba nem önthetünk. Így égető szükségünk van a művészetre, hogy áthidalhassuk jelenlegi énünk és a preverbális szakasz között tátongó űrt.
Határmezsgye – művészet vagy pszichózis
Gyakran az alkotás folyamatára úgy tekintünk, mint egy módosult tudatállapotra: a művész kívülhelyezkedik a valóságon, felülemelkedik, vagy pont elmerül saját magában, hogy létrehozzon valamit, ami meghaladja a hétköznapiságot. Ha ebben a sztereotípiában gondolkodunk, az alkotás egy tudattalan elemekkel való konfrontálódás, ami vagy kimeríti a skizoid tünetképződést, vagy nem. Ez a kép a korai pszichoanalitikus tudáson alapszik, hiszen Freud is mind a lelki zavart, mind a művészi alkotást a tudattalanhoz kapcsolta, és bár ma már tudjuk, hogy a kreativitás is egy olyan intervallum skála, amelynek csak az egyik végpontja a neurózis, a másik a belső alkotói vágy egészséges megélése, a popkultúra hagyománya mégis egy bizonyos őrület képét őrzi az alkotó művészről.
A pszichoanalitikus hagyomány szerint az alkotásban az elsődleges motiváció a tudattalan tartalmak felszínre törése, aminek a műalkotás ad egy szociálisan elfogadható testet. Így a művész rendelkezik egy felfokozott ösztönélettel, ami miatt nem tudja elfogadni a tapasztalati valóságot, és ezért a képzelet világa felé fordul, ahol kielégítheti a közvetlenül kielégíthetetlen vágyakat (ez a szublimáció). Bár a művész ugyanúgy elszigetelődik a valóságtól, mint a pszichózisban szenvedők, de nem kötődik az illúzióihoz, megtalálja a visszavezető utat a valóságba (erősebb énkép és személyiségstruktúra miatt). A pszichoanalízis nagy gondolata, hogy minden alkotás determinált, és ennek a forrása az én.
A jungi tanulmányok új szintre emelték a művészet és a művészi alkotás vizsgálatát, beemelte a közösséget, vagyis a kollektív tudattalant. Miszerint a befogadó és az alkotó közös tudattalanból merít, ami olyan szimbólumokból, archetípusokból táplálkozik, ami mindannyiunk számára elérhető, bennünk rejlő tudattalan fogalom. Így ezen keresztül értjük meg a művet, kapcsolódunk a műhöz, és ezzel a tapasztalati osztozással a művészhez is.
Modern ábrázolás
A klasszikus művészet nagyon leegyszerűsítve tükörként ábrázol: mind ugyanazt látjuk, és egy alkotás annál jobb, minél hitelesebben mutatja tárgyát. Ám a vallásos hit gyengülésével a művészetben a tartalom kérdése is átértékelődik. Ha már nem az a cél, hogy Isten és ember történetét tanítsuk, a transzcendens tökéletesség nagyságát érjük el, a művészet elkezdhet befelé fordulni, és megvizsgálni azokat a bennünk rejlő rejtélyeket, szimbólumokat, ami a művészt, önmagát teheti művészeti kifejezésének lényegévé. Valamint később azt is felismeri, hogy az egész, jelen esetben az alkotás, így sokkal több, mint csupán a részek, részletek összessége. Tudattalan tartalmakkal, legyen az a művészé vagy befogadóé, a kor jellemző szimbólumaival, anyag, motívum, formaválasztás ok-okozatával, színek lélektani hatásával, kiváltott viselkedéssel élménnyel, belső feltételek tanulmányozásával bővült.
Így ma a művészet, vagy műalkotás gyakorlatilag mindig egy „üres vászon”. Szemlélőként az adott pillanatban dől el, mit engedünk be belőle, hogy hasson ránk. Egyrészt van egy szakmai, „tárgyilagos” szint, amikor azt vizsgáljuk, hogy mit akart a művész átadni. Történetileg, affekciók tekintetében, hogyan helyezzük el az életében, ok-okozatiságában, milyen helyzet, kor az, ami a tartalmat szülte. Másrészt minden alkotás lehetőséget ad arra, hogy új, a művész által megajánlott kontextusban vizsgáljuk saját érzelmeinket, érzéseinket, lelki világunkat, ami még akkor is informatív, ha eltér a művész elképzelésétől, így válik minden mű újabb lehetőséggé önmagunk jobb megértésére.
A tudás, felkészültség így hol ad, hol elvesz. Nekiindulhatunk egy kiállításnak a lehető legkevesebb információval, felfedezni, mit indíthat el bennünk, illetve megérthetjük a műalkotást a művész kontextusában is, hogy ez által kerüljünk közelebb az ő világához.
Művészet, mint megküzdés – Megérteni és feldolgozni
A Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. galériáiban és programjain keresztül lehetőségünk van évről évre teret adni a művészet gyógyító erejének. 2019-ben az Érzékeny terek kiállításunkon célunk volt a megszólítás, tolmácsolás, vagy csak a rávilágítás arra, hogy mindenen van egy repedés, és mindannyian azon keresztül próbáljuk felfogni a felfoghatatlant, jelen esetben a művészetet, és így, mint élmény, független attól, hogy látás- és mozgássérültek, vagy értelmi nehézségekkel élők vagyunk.
2020. március 1-ig volt látogatható a Szentendrei ÚjMűhely Galériánkban Szuromi Imre Törés és Építkezés című kiállítása, ami Szuromi 2009-es betegségét megelőző, illetve az azt követő gyógyulási folyamat történetét tárta elénk, egy mélyen vallásos művész eszközeivel. A kiállítás az építkezésre helyezte a hangsúlyt: milyen újra megtanulni beszélni, olvasni, rajzolni és festeni is egy trauma után.
Közölni szavak nélkül. Hatalmas fegyver és lehetőség kezünkben a művészet, hiszen az alkotásokon keresztül megérthetünk, információt nyerhetünk azoktól is, akiknek nehézséget okoz kifejezni magukat egy beszélő világban: például az Autistic Art Alapítvány munkája, hogy nem beszélő autista fiatalok belső világáról, tőlük, róluk meséljenek, kortárs művészeti értékkel bíró alkotásokon keresztül.
Így a MANK Nonprofit Kft. számára is elsődleges feladat, hogy kortárs művészeink szakmai támogatása mellett hidat nyisson egy modern művészeti befogadásra is. Hogy a látogató ne csak szemlélője, hanem részese is legyen az alkotásnak, élménnyel gazdagodjon, tudással, rólunk és önmagáról is.
Várunk Titeket online tárlatvezetéseinken, programjainkon, illetve keressétek a #Kortárs+Tudás további részeit!
Írta: Rózsa Viktória
