Eifert János

„A jó fénykép nem csupán az esztétikai és technikai szabályok betartása következtében jó, hanem mert azon túl mondanivalójával, tartalmával képes megragadni az ember figyelmét. Ha ez megtörténik, valószínű, hogy a képnek van ereje” – mondja Eifert János fotóművész. A Művészetek Völgyében a MANK által szervezett ArtPortán tartott workshopról, a fotó kihívásairól és Pilinszky Jánosról is beszélgetett vele korábban a Kultúra.hu.

Mit csináltak a résztvevők a Művészetek Völgyében tartott workshopján?

A fotóművészet szinte minden műfaját bemutattuk, de a főszerepet a portréfényképezés kapta. A jó portré nemcsak felszínes, külső jegyeket ábrázoló arckép, mellkép, egészalakos, páros- vagy csoportkép, hanem az egész ember belső tartalmát, személyiségét tükröző emberábrázolás (jellemrajz, jellemkép), formai megoldása pedig sokféle lehet.

Eifert János workshopot tart az ArtPortán

Azt próbáltam a workshopon szemléltetni, hogy a legtöbb portré a hiedelmek ellenére nem egyedül abban az esetben jó, ha műteremben, pontosan bevilágított helyzetben, gondosan kiérlelt koncepció alapján készül. Az adott, természetes fényben megörökített, életszerű pillanatok vagy konceptuális beállítások, improvizációk legalább olyan jó végeredményt adhatnak.

Míra és Dávid (2015)

A Facebookon látható portréfotókon nem szokott megütközni?

Számtalan okot találok a bosszankodásra. Azért, mert tudom, hogy egy-két tanáccsal sokat segíthetnék az amatőrök képein, hogy csak a szelfit vegyük, már az sokat javítana a képen, ha a kép készítője rendesen kinyújtaná a karját, ezzel is csökkentve arcának perspektivikus torzulását.

Gime, a fotográfia Picassója

Azzal, hogy mostanság bárki, bármilyen helyzetben készíthet fotót, a kép eszmeisége nem veszített sokat?

Manapság a fényképezés népművészet, de tíz-húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt is annak számított. A különbség csak annyi, hogy a képek közreadásának lehetősége hihetetlenül felgyorsult, azt is kiírhatnánk akár, hogy live, mert az elkészült kép szinte azonnal megosztható a közösségi oldalakon. A jók mellett gyenge képek persze korábban is készültek, de azokat szerencsére nem volt mód azonnal megosztani, ezért tűnik úgy, hogy mostanság rosszabb a helyzet.

Hibás széria

Ha valaki nem jártas a fotóművészetben, hogyan tegyen különbséget jó és rossz kép között?

A fotóművészeti alkotások ? akárcsak a film, zene, irodalom, képzőművészet, tánc stb. területén készült művek ? nem elsősorban a szakmabélieknek, hanem az úgymond nagyközönségnek készülnek. Az emberek iskolázottság híján is érzik, tudják, hogy a jó fénykép nem csupán az esztétikai és technikai szabályok betartása következtében jó, hanem mert azon túl mondanivalójával, tartalmával képes megragadni a figyelmet. Ha ez megtörténik, valószínű, hogy a képnek van ereje, és élményt jelent a szemlélésük. Ezek után az egyéb értékek felfedezése már gyerekjáték.

Eifert János a kiállítása előkészítésén

Gyakran veszek részt hazai és nemzetközi pályázatok zsűrijében, és azt tapasztaltam, hogy a fotó, ha az első négy másodpercben nem ragad magával, átsiklunk felette. A csendes, halk, filozofikus mondanivalójú képek sokszor értékesebbek, mint a harsány látványra törekvő munkák. Szerencsére egy kiállítás, könyv, vagy más egyedi publikáció lehetőséget ad arra, hogy ezeket a halk szavú, de értékes képeket megismerhessük.

Fodor József festőművész (2004)

A fiatalok munkái láttán érzékel ismétlődést, hasonlóságot a témaválasztásban, egy-egy tárgy megközelítésében?

Az ismétlődések, követések és másolások abból is adódhatnak, hogy mindenki, aki komolyan kezd el foglalkozni a fényképezéssel, kezdetben a példaképeit követi, annak idején ez nálam sem volt másképp. Sok képem témájában vagy stílusában Székely Aladár, Escher Károly, Angelo, Richard Avedon, Yusuf Karsh, Henri Cartier-Bresson, Robert Capa, Tóth István, Korniss Péter és mások képeit követte.

Hosszú idő telt el, mire rájöttem, inkább több-kevesebb hibával készítsem el a saját elképzelésem szerint a képeimet, mert abban több őszinteség és erő van. A tökéletes másolat, követés mindig unalmas. A fiatal generáció nagyon eredeti és friss munkákat csinál, otthonosan mozog a mai kor vizuális kultúrájában, ennek megfelelően képes alakítani az igényeit és az elképzeléseit.

Nem sokkal halála előtt Pilinszky Jánost is fotózta. Elmesélné?

Több lapnak dolgoztam fotóriporterként, és olyan gyorsan teljesítettem a normát, hogy rengeteg időm maradt arra, hogy más témákat is fényképezzek. Fiatal korom óta vonzódtam a költészethez, a képeimnél is igyekeztem költői eszközöket használni, hogy betekintést nyerjek a valóság és a rejtélyek mögé, és ezt ábrázolni is tudjam. Az volt a feladatom, hogy egy könyvkiadó megbízásából készítsek portrékat írókról, művészekről.

Pilinszkyt a szigligeti alkotóházban kerestem fel. Az első percekben nem szívesen fogadott, épp egy új versén dolgozott, a szobájában az íróasztal tele volt papírlapokkal. Mondtam neki, hogy ne úgy vegye, mintha valami nagyon hivatalos fotózáson venne részt, én majd csendesen meghúzódom a háttérben, nem csapok zajt. Lassacskán feloldódott, írt, tovább és dohányzott, mialatt én csináltam néhány felvételt. A végén a versét is felolvasta nekem, majd érdeklődött, hogy általában miken dolgozom.

Később újból találkoztunk, hogy megnézze a képeket, láthatóan elégedett volt, egy kézlegyintéssel rám bízta, melyik portrét válasszam. Szó volt arról, hogy kap tőlem egy-két nagyítást, de aztán nem jött össze a találkozó. Az utolsó megbeszélt találkozón elmentem az adott címre, csöngettem, majd a földszintes ház ablakán kihajolt egy asszony, és azt mondta: Elment.

Nagyon szívszorító pillanat volt. Nem mondta, ki ment el, az oldalamon lógó fényképezőgép alapján sejthette, hogy nem mást, mint Pilinszkyt keresem. Ez a szomorú történet adta az inspirációt az Hommage á Pilinszky János című képem elkészítéséhez.

Hommage á Pilinszky János (1983)

Az egyik, általa nagyításra kiválasztott portrét csíkokra vagdostam, amiket egy fekete fotókartonra különböző irányokban elcsúsztatva visszaragasztottam, utána lementem a kertbe, és a mocskos hóban a kollázst meggyújtva, felvételeket készítettem. Egy közülük ? a tiszta lélek örök lángolása a tisztátalan, hideg környezetben ? kiállítási képként ma is állandó darabja az életművemnek.

A TáncKépek című, augusztus végén a MANK Galériában megnyíló kiállításnak Ön a kurátora. Mit érdemes tudni erről?

A tárlat célja a táncművészet változatos és érdekes világának bemutatása a fotográfián keresztül. Mostanáig közel hetvenen jelentkeztek egy-egy munkájukkal, de több neves alkotót, például Keleti Évát, Bánkuti Andrást, Korniss Pétert, mi kértünk fel. A magyar táncművészet itthon és külföldön is szép eredményeket ért el. A hagyományt tiszteletben tartó, de új formanyelvet teremtő koreográfiai törekvések jelentek meg az elmúlt évtizedben, rendkívüli dolgok történnek ebben a művészeti ágban, ezért is fontos, hogy a képekkel tisztelegjünk a műfaj nagysága előtt.

Eifert János. Orosz Ágnes felvétele (2016)

Változik egy fotós hozzáállása az idő előrehaladtával?

Hosszú évek, évtizedek tapasztalatszerzését fordíthatja a javára. A kezdeti harsányságból eljuthat a letisztultság, a jó értelemben vett elcsendesedés felé. A portréfényképezésnél nem egyszer hangoztatom, hogy ne nagy zajjal jelenjünk meg a helyszínen, sőt, még azt is javaslom, hogy a gépünk márkanevét is ragasszuk le, mintha ott sem lennénk, mert amikor elfogadják az emberek a jelenlétünket, igazán akkor van esély arra, hogy jó portré készüljön.

Ayhan Gökhan