Performansz? Művészet?

2020.11.26 09:35:40 | ArtTér

Újra #Kortárs+Tudás5. rész

Tavasszal indult el a MANK #Kortárs+Tudás művészeti ismeretterjesztő sorozata, amely az alkotóművészet különböző területeibe enged bepillantást. A sorozatban már megismerkedhettünk a kortársékszer-tervezőkkel, a második rész pedig a szentendrei festői hagyományokat tárta fel. Majd a művészet és a pszichológia kapcsolatát mutattuk be, és végül a festőművészek szerelmi életébe nyerhettünk bepillantást. A mostani részben a performanszművészet hazai és nemzetközi képviselőit ismerhetjük meg. Megtudhatjátok, miben különbözik a performansz más előadó-művészettől, miért vált népszerűvé a képzőművészek körében, és hogyan formálja át a performansz a művészeti reprezentációról és térről alkotott képünket.

Jó, de mi is a performansz?

A performansz az angol előadás szó magyarosított írásmódja. Ahogy a szó jelentése is utal rá, a performanszművészet az alkotás előadása, illetve az előadás maga az alkotás. Míg a performansz és a performanszművészet kifejezések az 1960-as és ’70-es évek Amerikájában váltak népszerűvé és épültek be a köztudatba, a huszadik századi avantgárd művészetekben már sokkal korábban is megjelentek. A századeleji dadaista kabarék is performansznak tekinthetők, hiszen az első világháború elől Svájcba menekülő művészek rendszeresen léptek fel egymás szórakoztatására kedvenc találkozóhelyükön a zürichi Cabaret Voltaire-ben.

A legismertebb korai performanszok közül a művészettörténelem Hugo Ball német származású író és költő Karawane című verselőadását tartja számon. A zavaros verset Ball hangosan olvasta fel a Cabaret Voltaire színpadán, miközben, a dadára jellemzően, a logikai valóságtól elrugaszkodva papírból készült köpenyt és csákót öltött magára. Nem is csoda, ha egy ilyen kezdet után a performanszművészetet sokan értelmezhetetlennek titulálják, sőt, nem is tekintik valódi alkotóművészetnek.


Hugo Ball Karawane című verse és Hugo Ball a performansz közben fotózva, 1916. Forrás: Wikipédia

A huszadik század során a performanszművészet önállósodott, mára stílusirányzattól függetlenül találkozhatunk vele. Mégis leginkább a koncepcionális, elméleti művészeti irányzatokkal említik együtt. A performansz lényege minden esetben a műalkotás tradícióktól való felszabadítása. Gondoljunk egy festmény vagy egy szobor jellemzőire. Ezek mind statikus, változatlan műtárgyak, amelyek a megalkotásuk után csekély mértékben képesek az átalakulásra. Anyaguk, formájuk, sőt még az érzékelésük is folyamatos marad az évek során. A performanszművészet ezzel szemben egy állandóan változó, egyszeri és megismételhetetlen alkotás, amely az emberi testet és annak közvetlen környezetét használja fel a művészeti eszközként.

Nem táncművészet!

Az előadás és a test szavak hallatán gondolhatnánk azt is, hogy a performansz egyenértékű az előadó-művészet más ágaival, például a táncművészettel. A színházi előadásokkal szemben a performansz nem egy adott helyzet reprezentációja azonban, nem a valóság illuziója. A nézők sem úgy viszonyulnak az alkotáshoz, mint egy színpadi előadáshoz. Természetesen a performanszban gyakran ötvöződik a zene, a tánc és az irodalom is, de ettől még vizuális művészet marad. 2016-ban az amerikai művészettörténész, Jonah Westerman úgy fogalmazott: „a performansz nem egy művészeti médium, és soha nem is volt az. A performansz nem lehet műtárgy vagy színház, mivel a performansz csupán kérdések sora. Azt kérdezi a résztvevőktől, hogyan viszonyul a művészet a mindennapi élethez és a tágabb szociális helyzetekhez?”[1]

Fogalmak és kifejezések sűrűjében

Eddig csak a performanszról beszéltünk, de szintén ide kapcsolódnak a hatvanas évek végén kialakuló más akcióművészeti jelenségek is, mint a happening és a fluxus mozgalom. Utóbbi két fogalom gyakran szerepel a magyar avantgárd képzőművészet lexikonjában, mivel már a múlt század közepén jeles hazai képviselői voltak, többek között Szentjóby Tamás és Najmányi László személyében. A Fluxus mozgalom nemzetközi művészeti kezdeményezésként fogta össze a kultúra több ágának képviselőjét. Kifejezetten intermediális jelenség volt, amely általában a művész által előre megtervezett eseményt takart. A művész közreműködésével megvalósult eseményekbe, előadásokba spontán módon a közönséget is igyekeztek bevonni – a fluxus áramlást jelent –, elnevezéséhez híven az alkotás a művész és a néző együttműködéséből, magán és közösségi terek keveredéséből jön létre. Szentjóby Tamás Szempontok a kérdéshez: „Ki művész?” című levélalkotása is egy közösségi fluxus-műnek tekinthető. A 36 fotóból álló munka dolgozó embereket ábrázol, akik munkavégzés közben alkotókká változnak át: a postásból levélművész lett, az útépítő munkás pedig land artisttá változott át. A mű tolmácsolásában a mindennapi emberek és tevékenységeik is művészetként, vagy éppen művészeti performanszként értelmezhetőek. Ezáltal azt taglalja, hol a határ az élet és a művészet között, és ki mondja meg, milyen folyamatok számítanak alkotásnak?

Szentjóby Tamás Szempontok a kérdéshez: „Ki művész?” című műve, 1970. Forrás: Courage- Connecting collections

Az első magyar performansz
Az első magyarországi performansznak az 1966 júniusában bemutatott Az Ebéd (in memoriam Batu Kán) című mű tekinthető. Ebben szintén Szentjóby Tamás, Altorjay Gábor és Jankovics Miklós vettek részt. A performansz a paradox, egymással szemben álló helyzetekre helyezte a hangsúlyt. Budapesten egy Hegyalja úti pincében volt megtartva és többek között olyan összefüggéstelen eseménypárosításokból állt, mint a művészek és a nézők fogkrémmel való bekenése vagy éppen egy csirke kikötözése különböző tárgyakhoz. Ezzel a művészet hagyományos médiumaitól és közlési módszereitől eltérő és a nem hivatalos múzeumi, galériai, vagy műtermi keretek között végrehajtott egyszeri eseménnyel megteremtődött egy kifejezetten magyar performanszmódszer. Az alkotók kiemelt módon tettek érte, hogy legitimizálják az eseményt. A performanszra meghívókat küldtek szét, sőt még újságírót is hívtak, de jelen volt egy fotós, és készült egy 8 mm-es film is. A néma felvétel megtekinthető a mai napig, bár nem sok mindent láttat az eseményből, de mint már említettük, a performanszművészet nem az örökkévalóságnak készül!
A hazai performanszokra ezután is jellemző volt az underground, félhivatalos létezés és a társadalomkritikák humoros megfogalmazása. Elek Is művész 1988-as Rózsadombi villára gyűjtök című akciója is a performansz kifejezetten magyar idiómájához kapcsolható. A művész a budapesti Váci utcában állt feslett ruhákba öltözve a címmel azonos feliratú táblával. Az esemény inkább a koldulás paródiája volt, mintsem valódi kéregetés. A performansz alatt Elek Is nem pénzt kért, inkább beszélgetett a járókelőkkel, ezáltal bevonva őket a műbe, ennek ellenére a közterületfelügyelők rendszeresen zaklatták. A performanszt, egyszeri esemény lévén, csak néhány rossz minőségű kép dokumentálja.

Kortárs performanszművészet határon innen és túl

A performanszművészet továbbra is népszerű önkifejezési mód a magyar és külföldi kortárs alkotók körében. A legnagyobb nemzetközi művészek között lehet említeni Marina Abramovič szerb művészt, az iraki-amerikai Wafaa Bilal-t, vagy akár a Brit Jeremy Deller-t. Utóbbi egyik leghíresebb performanszműve 2016-ban jött létre. A We’re here because we’re here (Itt vagyunk, mert itt vagyunk) címet viselő performanszban több ezer önkéntes öltözött be első világháborús katonának, hogy tömegesen várakozzanak az Egyesült Királyság-szerte így emlékezve a somme-i csata századik évfordulójára.

Jeremy Deller We’re Here because We’re Here című performanszműve, 2016. Forrás: The Guardian, a kép a művész tulajdonát képzi.

A kortárs alkotók közül a hazai performansz egyik kiemelkedő alakja w. Horváth Tibor. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem média design szakán szerzett mesterdiplomát 2015-ben, majd 2018-ban elnyerte a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjat. Folyamatos médiaművészeti tevekénységével a performansz határterületeit kutatja. A sokszor egymásra épülő performatív műegyüttesekkel azt a folyamatot igyekszik megragadni, miként szervesül az alkotás vagy írja felül a kontextust. Az általa elnevezett performanszfilm-műfaj egy saját alkotói módszer, amely a film létrehozásának aktusán, a performatív jelenléten alapul. Ennek egyik példája a Hong Kong zárójelben című performanszfilm, amelyet a MANK legutóbb az Art Market Budapesten állított ki. A filmben w. Horváth Tibort láthatjuk, amint Hong Kong különböző pontjain némán áll, létezik a városi térben. Szintén az Art Market Budapest alatt tartott egy másik performanszt, Aki már járt kéményben, az tudja merre van a felfelé! címmel. A performansz az időalapú létezés egyéni és kollektív lenyomatai mentén mutatott be életútepizódokat. A fent és a lent, az Art Market emeletén és földszintjén egyszerre történő performatív jelenlét és kapcsolat, akció és reakció térben és időben keretezte az előadást. Nem ismeretlen ugyanis, hogy az időben létezés paradigmáira a performerek élőképszerű akciósorozatokkal, egymás és a közönség közötti kontaktálás révén mutattak rá. Élő zene, monológ, dialóg, mozgás, vetítés és performatív megnyilvánulások egyaránt szerepet kaptak a magyar művész közel félórás előadásában.

w. Horváth Tibor Hong Kong zárójelben című performanszfilmje, 2019. Forrás: Youtube

Írta: Petri Anikó


[1] Jonah Westerman, ’The Dimensions of Performance’, Performance at Tate: Into the Space of Art, Tate Research Publication, 2016.

Partnereink

EMMI NKA MMA
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow
previous arrowprevious arrow
next arrownext arrow