Tájművészet, avagy a környezettel való alkotás
#Kortárs+Tudás – 6. rész
A fizikai környezet bizonyos tényezői, mint a levegő, a víz, a napsugárzás és a talaj közvetlenül befolyásolják az emberi létet, egészséget, kultúrát. A hazai és külföldi kortárs művészeket is foglalkoztatja a természeti környezetük, munkáikban gyakran visszatérő motívum az ember környezethez fűződő kapcsolata és az ökológiai tudatosságra való felszólítás. A #Kortárs+Tudás művészeti ismeretterjesztő sorozat 6. részéből kiderül, hogyan lehet a környezettel közösen, összhangban alkotni és miként lesz a tájból műalkotás.
„Milyen szép festői ez a táj!”
Sokszor hangzik el ez a mondat, mikor környezetünkre tekintve valami igazán szépet, megihletőt látunk. A művészetben már az emberiség kezdete óta találunk tájat és környezetet ábrázoló alkotásokat. A tájképfestészet, mint különálló műfaj a képzőművészeten belül, a 17. századi holland landschap-okig, azaz tájképekig vezethető vissza. Az, hogy a természeti környezetből fő téma lett, nagyban köszönhető a hollandok környezettudatosságának, amely már az 1600-as években is a földjeik és környezeti szépségeik megörökítésére ösztökéltek a művészeket.
A magyar képzőművészek körében a tájképfestészet és a környezetben való alkotás a 19. században vált népszerűvé a kornak megfelelően francia mintára. Előszőr a romanticista ábrázolásmód terjedt el, később pedig az impresszionista művészek plein-air festészete volt hatással a magyar alkotókra is. 1886-ban alapította meg Hollósy Simon a Nagybányai Művésztelepet, amelynek alapelképzelései között első helyen szerepelt a természet hű követése, ábrázolása, és a környezet közelében való alkotás. A trianoni békeszerződés Nagybányát elszakította Magyarországtól, így a nagy hírű művésztelep Romániához került. A nagybányai iskola tradícióira alapozva és annak pótlására jött létre 1926-ban a Szentendrei Művésztelep. Az itt alkotó művészek szemléletükben vitték tovább a nagybányai plein-air felfogást, immár az új határ innenső oldalán.
A kortárs művészetben erőteljesen, és merőben másképp jelenik meg a természeti környezet. A második világháború utáni évek avantgárd művészei újabb és újabb módon feszegették a művészet határait mind témában, mind anyaghasználatban. Ezzel egyidejűleg pedig az emberi tevékenységek környezetre való hatása is foglalkoztatta a köztudatot, hiszen a különböző háborúk, a technológia és ipar fejlődése gyökeresen változtatta meg a természetet. Az 1960-as évektől kezdve egyre több környezettudatos alkotás jelent meg, amely a tájat már nem csak szépségéért örökítette meg, hanem az ember és a környezet kapcsolatát is vizsgálta.
Keretek nélkül
Az 1960-as és 70-es évek újító szellemű művészi önkifejezési módjai közül a land art, vagyis a tájművészet a legmonumentálisabb és az egyik legérdekesebb. A land art a természeti környezet formavilágát és anyagait használja szabadtéri installációk létrehozásához. Kövek, sziklák, fák, de tavak is alkotássá válnak a land art művész kezei között.
Ezek az alkotások rendszerint rövidéletűek, mivel az elkészülésüket követően a természet kegyére vannak bízva. Az első, úttörő alkotások legtöbbje elpusztult, mára csupán fényképeken maradtak fenn. A land art lényege rámutat a környezet folytonos átalakulására, ezáltal reflektálva az emberi tevékenységek múlandóságára. Bár próbálkozunk saját képünkre formálni a természetet, mégsem másíthatjuk meg a tájat végérvényesen.
Hogy mennyire szeszélyes a land art? A leghíresebb nemzetközi példa évekig nem is volt látható, mivel víz alatt volt. Robert Smithson amerikai művész Spiral Jetty című alkotása Utah államban található a Nagy-Sóstó területén. Iszapból, kikristályosodott sóból és bazaltkőből készült. A gyárakkal tűzdelt sivár, iparosított környezet szolgált inspirációkként, amelyben a mértani pontossággal kiszámított spirális alak feltűnő látványt nyújt. Bár az alakzat ugyanolyan emberi behatás a környezetre, mint a közelében található olajfinomítók és gyárak, a Spiral Jetty egy naturális forma másolata ésörvényként épül be a környezetébe. Olyannyira, hogy 1970-es elkészülése után 30 éven át víz alatt volt, míg nem csapolták le a tó vizét és tették állandóvá a vízállást. A helyzet iróniája, hogy az alkotás csak azért látható a mai napig, mert az ember továbbra is beavatkozik a természetbe.
Tájművészet a Kárpát-medencében
A hatvanas években, szinte egyidejűleg az amerikai kísérletekkel, már alkottak olyan képzőművészek, akik land art-tal foglalkoztak Magyarországon, de jelentős hazai példákat mégis a hetvenes évektől tudunk felmutatni. A land art remek lehetőséget nyújtott a művészi kísérletezésre és az akkori rendszer szabályozásain kívül alkotásra, hiszen ezek a „műtárgyak” nem a hivatalos fórumoknak vagy galériáknak készültek.
A hazai művészeti szcénában az 1970-ben alakult Pécsi Műhelyben csoportosult iparművészek érdeklődtek leginkább a land art iránt. Ehhez a csoporthoz kapcsolódott Keserü Ilona is, akinek 1973-as Tapasztott formák című tájszobra máig a nagyharsányi szoborparkban található. Keserü Ilona munkáiban már ezelőtt is visszatérő motívum volt a sírkő-ábrázolás, a Tapasztott formák pedig ennek a vizuális érdeklődésnek a felnagyított, tájban elhelyezett példái. A helyszín egy elhagyatott kőbánya, amely 1967-ben alakult át szoborparkká, így már maga a helyszínválasztással is az ember földhöz való viszonyát keresi. Mi a párhuzam a bányászat és az élet között? A bányában feltárják a föld belsejét, hogy kifejtsék a követ. Mikor eltemetjük hallottainkat, ismét feltárjuk a földet a koporsónak és a sírt egy kőtáblával jelöljük, amelyet a bányában fejtettek ki.
Szintén a Pécsi Műhelyhez kapcsolódott Halász Károly, aki 1973-ban megalkotta a Robert Smithson emlékére címet viselő művet a paksi Duna parton. A Spiral Jetty alkotója előtt tisztelgő 30 méter átmérőjű spirál egyszerre volt land art, akció és dokumentarista fénykép. Smithson spiráljával ellentétben Halász Károly a víz közvetlen közelébe, a parti homokba rajzolta az örvénylő formát, majd a mélyedésbe olajat öntött és felgyújtotta azt. Miután az olaj elégett, a mű megszűnt létezni, sőt, hamarosan a szél és a víz teljesen megsemmisítette a mű helyét. Elkészülésének szomorú apropója volt, hiszen Robert Smithson ugyanabban az évben halt meg autóbalesetben.
Nem véletlen, hogy mindkét mű ilyen erősen reflektál az elmúlásra. A land art alkotásokat kiszámíthatatlanságuk jellemzi. A művésznek pillanatnyi ráhatása van a környezetre, amely rögtön a mű létrehozása után megváltozik, vagy akár megsemmisül. A land art ilyen módon rávilágít létünk törékenységére a természet örökös körforgásával szemben.
A land art kortárs képviselői
A land art első megjelenése óta többször újraértelmeződött, ám a mai napig népszerű kifejezési eszköz a művészek kezében. A kortárs magyar képző- és iparművészek körében is gyakran találkozunk land art alkotásokkal a mai napig is.
Pokorny Attila munkái az organikus világgal kapcsolják össze az emberi tevékenységeket. Ez gyakran szó szerint értendő, hiszen visszatérő elem a naturális tárgyak összefonása, a lyukak és repedések betömése. Land art alkotásai lenyomatként is működnek, gyakran elrejtve jelennek meg a természetben, például fák felületén vagy egy mohával borított kövön. Munkáiban az emberi beavatkozás nem rombolja a természetet, hanem kiegészíti és kiteljesíti azt.
Hasonlóképpen Hajas Katinka alkotása is az ember fizikai és szellemi életét-létét vizsgálja a természetes anyagok tulajdonságain keresztül. Földkörök című land art alkotása a művész szellemi termékét engedi át a természet erőinek. A középső színezett földgyűrű két színből áll, egy vörösből, ami a nyarat, és egy szürkéből, ami a telet jeleníti meg. A föld kopása során itt is megjelenik egy új jelentésréteg, ahogyan folyamatosan kisebb lesz, elmosódik a művész által gondosan felhalmozott forma.
Számunkra is fontos harmóniában létezni a környezettel
„A magyar kultúra népszerűsítésén túl kiemelten fontos számunkra az aktuális, az egész társadalmunkat foglalkoztató témák megjelenítése a művészet eszköztárán keresztül. Éppen ezért az elmúlt években hangsúlyos szerepet kapott mind kiállítási koncepcióinkban, mind munkakörnyezetünk kialakításában a környezetvédő megoldások alkalmazása, klímatudatos cselekedetek beépítése a mindennapokba” – mondta el a program kapcsán Tardy-Molnár Anna, a MANK ügyvezető igazgatója.
A 2021-es évben kiemelten tervezünk foglalkozni a MANK-nál az emberek környezethez fűződő kapcsolatával és alkalmazkodóképességével, választ keresve arra, hogyan tudunk szimbiózisban létezni folyamatosan változó környezetünkkel. Éppen ezért csatlakoztunk már idén is az Európai Hulladékcsökkentési Héthez, míg jövőre a Budapesten rendezett Ökoindustria Green Expón tervezünk részt venni izgalmas installációkkal, képző- és iparművészeti tárgyakkal. A MANK ezek által is azt kívánja népszerűsíteni, hogy a klímavédelem és a környezettudatosság a társadalom minden része számára fontos téma – még a kortárs művészetnek is.
Írta: Petri Anikó
#Kortárs+Tudás sorozatunk korábbi részei itt olvashatók:
